Sokszor meggondolatlanul szólunk hozzá egy kérdéshez, amikor nem feltétlenül az a jó megoldás, ami első ránézésre a leglogikusabbnak tűnne számunkra. Bár magyar helyesírással nem nagyon foglalkoztunk eddig a blogon, ezennel kivételt teszek. Nemrég ugyanis az MTA helyesírási tanácsadó portáljánakFacebook-oldalán megjelent egy turisztikai népszerűsítő cikkről készített kép, melynek címében *zúgok szerepelt, s a szöveg feltehetően vízesésekről szólt.
Ám a magyar helyesírás szabályai szerint ilyen többes számú főnév nem létezik. Ez a szó egyedül a zúg ige egyes szám első személyű alakjaként lenne megfelelő, ami viszont jelen esetben egyértelműen kizárható. Innentől kezdve két helyes megoldás lehetséges: a szerkesztő vagy zugok-at, vagy pedig zúgók-at akart írni – tehát vagy a tőbeli rövid u-t tévesztette el, vagy a szó végi hosszú ó-t.
A legtöbb hozzászóló persze egyből rávágta, hogy akkor az csakis zúgók lehet, hiszen vízesésekről szól a szöveg; ráadásul olyan is volt, aki szerint ez egy „teljesen közönséges szó a vízesésre” (én például még sosem hallottam, de ez nyilván nem jelent semmit). Itt azért most álljunk meg egy kicsit. Vajon végiggondolta-e valaki, hogy a két hibalehetőség közül melyik a valószínűbb?
Vegyük szépen sorban. A magyarban számos olyan főnév van, amelynek tövében hosszú a mássalhangzó a „sztenderd” nyelvben, bizonyos toldalékolt alakjaiban viszont – például a többes számában – rövid (pl. víz : vizek, tűz : tüzek, út : utak stb.). A beszélt nyelvben sokszor akkor is megfigyelhető ez a rövidülés, amikor az írott nyelvi norma szerint a tőbeli magánhangzó hosszú marad, pl. szív : szívek [szivek]. Ezzel szemben a szó végi hosszú -ó/-ő olyan stabilan tartja magát a beszélt nyelvben is, hogy a rövidülése jelenleg elképzelhetetlen – pontosan erről ismerszik meg leginkább a magyar akcentus, amikor például olaszul vagy spanyolul beszélünk, hogy akaratlanul is megnyújthatjuk a szó végi hangsúlytalan [o]-t.
A fentiekből következik, hogy a szó végi hosszú -ó eltévesztésére írásban is eléggé kicsi az esély, hiszen az iskolában a szánkba rágták, hogy „a szó végi -ó, -ő mindig hosszú” (hacsak nem a technika ördöge tehet róla, például a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzője igealaknak veszi a szót, mert nem szerepel a szótárában a zúgó főnév). Az viszont jóval esélyesebb, hogy a beszélt nyelvben a többes számú alakban rövidülő, de írásban hosszú tőbeli magánhangzót tartalmazó alakok mintájára a szerkesztő – hiperkorrekció folytán – *zúgok-at írt zugok helyett. (A hiperkorrekció jobb megértéséhez gondoljunk arra, amikor a spanyol anyanyelvűek pl. *excapar-t írnak az escapar’elmenekül, elszökik’ helyett, mert tudják, hogy a [ksz] hangsor a beszédben gyakran [sz]-szé egyszerűsödik mássalhangzó előtt – azaz, hogy ilyen helyzetben az [sz] hangot az x is jelölheti.)
Időközben arról is értesültünk, hogy ez a hiba mely honlapon szerepelt: az oldal jellegéből, stílusából ítélve, valamint abból, hogy a *zúgok több alkalommal is előfordul különféle szövegkörnyezetekben a helyesen írt zugok mellett – de egyszer sem fordul viszont elő a zúgó(k) főnév –, csak megerősítést nyert, hogy inkább az utóbbi hibáról lehet szó. (A zúgó ráadásul túlságosan költőinek hatna egy ilyen jellegű népszerűsítő oldalon.)
Mi ebből az egészből a tanulság? Az ehhez hasonló esetekben, amikor több helyes megoldás is lehetséges, érdemes elgondolkodni azon is, hogy a hibához milyen folyamatok vezethettek és ezek mekkora eséllyel fordulhatnak elő.
Ám a magyar helyesírás szabályai szerint ilyen többes számú főnév nem létezik. Ez a szó egyedül a zúg ige egyes szám első személyű alakjaként lenne megfelelő, ami viszont jelen esetben egyértelműen kizárható. Innentől kezdve két helyes megoldás lehetséges: a szerkesztő vagy zugok-at, vagy pedig zúgók-at akart írni – tehát vagy a tőbeli rövid u-t tévesztette el, vagy a szó végi hosszú ó-t.
 |
| Vajon hol lehet? (Forrás: Fondos HD) |
A legtöbb hozzászóló persze egyből rávágta, hogy akkor az csakis zúgók lehet, hiszen vízesésekről szól a szöveg; ráadásul olyan is volt, aki szerint ez egy „teljesen közönséges szó a vízesésre” (én például még sosem hallottam, de ez nyilván nem jelent semmit). Itt azért most álljunk meg egy kicsit. Vajon végiggondolta-e valaki, hogy a két hibalehetőség közül melyik a valószínűbb?
Vegyük szépen sorban. A magyarban számos olyan főnév van, amelynek tövében hosszú a mássalhangzó a „sztenderd” nyelvben, bizonyos toldalékolt alakjaiban viszont – például a többes számában – rövid (pl. víz : vizek, tűz : tüzek, út : utak stb.). A beszélt nyelvben sokszor akkor is megfigyelhető ez a rövidülés, amikor az írott nyelvi norma szerint a tőbeli magánhangzó hosszú marad, pl. szív : szívek [szivek]. Ezzel szemben a szó végi hosszú -ó/-ő olyan stabilan tartja magát a beszélt nyelvben is, hogy a rövidülése jelenleg elképzelhetetlen – pontosan erről ismerszik meg leginkább a magyar akcentus, amikor például olaszul vagy spanyolul beszélünk, hogy akaratlanul is megnyújthatjuk a szó végi hangsúlytalan [o]-t.
A fentiekből következik, hogy a szó végi hosszú -ó eltévesztésére írásban is eléggé kicsi az esély, hiszen az iskolában a szánkba rágták, hogy „a szó végi -ó, -ő mindig hosszú” (hacsak nem a technika ördöge tehet róla, például a szövegszerkesztő helyesírás-ellenőrzője igealaknak veszi a szót, mert nem szerepel a szótárában a zúgó főnév). Az viszont jóval esélyesebb, hogy a beszélt nyelvben a többes számú alakban rövidülő, de írásban hosszú tőbeli magánhangzót tartalmazó alakok mintájára a szerkesztő – hiperkorrekció folytán – *zúgok-at írt zugok helyett. (A hiperkorrekció jobb megértéséhez gondoljunk arra, amikor a spanyol anyanyelvűek pl. *excapar-t írnak az escapar’elmenekül, elszökik’ helyett, mert tudják, hogy a [ksz] hangsor a beszédben gyakran [sz]-szé egyszerűsödik mássalhangzó előtt – azaz, hogy ilyen helyzetben az [sz] hangot az x is jelölheti.)
 |
| Tényleg vannak gyönyörű zugok a világban... |
Időközben arról is értesültünk, hogy ez a hiba mely honlapon szerepelt: az oldal jellegéből, stílusából ítélve, valamint abból, hogy a *zúgok több alkalommal is előfordul különféle szövegkörnyezetekben a helyesen írt zugok mellett – de egyszer sem fordul viszont elő a zúgó(k) főnév –, csak megerősítést nyert, hogy inkább az utóbbi hibáról lehet szó. (A zúgó ráadásul túlságosan költőinek hatna egy ilyen jellegű népszerűsítő oldalon.)
Mi ebből az egészből a tanulság? Az ehhez hasonló esetekben, amikor több helyes megoldás is lehetséges, érdemes elgondolkodni azon is, hogy a hibához milyen folyamatok vezethettek és ezek mekkora eséllyel fordulhatnak elő.
