El Mexicano

2015-ben jelent meg Agócs Károly szerkesztésében az Hablando en plata– Magyarán szólva címet viselő spanyol–magyar kifejezés-, szólás- és közmondásszótár a Grimm Kiadó gondozásában, amely egyetlen spanyolos könyvespolcáról sem hiányozhat.

Hiánypótló kiadványunk kifejezések, állandó szókapcsolatok, szólások és közmondások gazdag tárházát kínálja a felhasználóknak. Köztudomású, hogy egy nyelv magas fokú elsajátításának és színvonalas használatának egyik nehézsége éppen ezekben a lexikai elemekben rejlik, hiszen jelentésük általában nem következtethető ki az őket alkotó szavakból, ugyanakkor nagymértékben gazdagítják, színesítik, árnyalják a nyelvezetet; a nyelv „savát-borsát” jelentik, egy ide illő metaforikus kifejezéssel élve. [...]

– áll a könyv hátsó borítóján található rövid ismertetőben, amely kiválóan és tömören összefoglalja a kiadvány célját. És valóban: a szótártól tényleg azt kapjuk, amit ez alapján várnánk, és amire minden, a spanyolt idegen nyelvként tanulónak/használónak szüksége lehet. Külön értékelendő, hogy nem kizárólag a Spanyolországban használt nyelvre összpontosít, hanem éppúgy megtalálhatóak benne valamennyi spanyol nyelvű országban használt kifejezések.

A 462 oldalas kiadvány felépítése logikus, könnyen kezelhető, a kifejezések értelmezését helyenként lábjegyzetek is segítik. Mindjárt a belső borítón a szótár használatának vázlatos bemutatása található, majd a címlap utáni magyar és spanyol nyelvű rövid előszót rövidítés- és forrásjegyzék követi két oldalban; ezután következik maga a szótári rész, amelyben több mint 30 000 szócikk található.

Mintaoldal (Forrás: El Mexicano)

Fontos kiemelni, hogy a szótár valóban a mindennapi életben használt spanyol kifejezéseket (pl. igei szerkezeteket, szókapcsolatokat), köznyelvi fordulatokat (beleértve pl. a káromkodásokat is), szólásokatés közmondásokat tartalmaz, vagyis mintha egy hagyományos kéziszótár szócikkein belüli kifejezésanyagot bontottuk volna ki és tettük volna betűrendbe – így még azzal sem kell bajlódnunk, hogy adott kifejezés jelentését melyik szónál keressük, ami a hagyományos szótárak használatánál sok időt elvehet. A mű hitelességét növeli, hogy négy anyanyelvi konzulens – Carolina Pérez López, Francisco Pellicer Ramírez, Luis Sánchez Fernández és Magda Noszticzius – is részt vett az összeállításában.

Ebbe a szótárba egyszerűen nem lehet belekötni – remek munka, így a szerzőknek csak gratulálni tudunk, az ötletért és magáért a kiadványért is. Magyarán szólva, csak ajánlani tudom minden spanyolosnak.

Állandó nyelvész lektorunk és olvasónk, László ötlete alapján – az évszakokés az égtájak után – most a színekkel foglalkozunk. Pontosabban a színek elnevezésével és azok eredetével, természetesen az újlatin nyelvek vonatkozásában. Mivel rengeteg szín létezik, e keretek közt sajnos nem térhetünk ki mindegyikre – így maradunk a legalapvetőbb színeknél, amelyek már a kezdő nyelvtanulóknak sem ismeretlenek. Ezek pedig a fehér, a fekete, a kék, a sárga, a vörösés a zöld.

Szép, színes táj...

Külön érdekesség, hogy egyedül ’zöld’ származik minden itt tárgyalt újlatin nyelven ugyanabból a latin szóból, a többi esetében kicsit színesebb a kép – ha már egyszer színekről beszélünk –, a ’fehér’ és a ’kék’ pedig majdnem mindegyikben jövevényszó. Talán azzal magyarázható ez (de ez csak merő spekuláció), hogy a zöld a természetben is leggyakrabban előforduló szín.

Kezdjük a feketével. A spanyol negro, olasz nero, katalán negre, francia noirés román negru a latin NĬGER (nőnemben NĬGRA, semlegesnemben NĬGRUM) tárgyesete, a NĬGRU(M) folytatója, melynek végső forrása bizonytalan – valószínűleg az ’este’ jelentésű indoeurópai *nók^wts tővel függ össze. Egyedül a portugál különcködik a feketével, amely preto, és etimológiája is meglepő: ez ugyanis a – spanyolul is hasonló – apretar’szorít’ ige származéka, amely a latin APPECTORĀRE (> *apetrar> apretar)’kebléhez szorít’ igére vezethető vissza. Az már rejtély, pontosan hogyan lett ebből ’fekete’ – portugálos olvasóink talán tudnak majd ebben segíteni. (Ugyanez a forrása a spanyol prieto, -ta’szoros, szűk’ melléknévnek is – talán innen ’sűrű, sötét’, ami némileg magyarázná a mai portugál jelentést.)

A fekete és a fehéráltalában együtt szerepelnek mindenhol, így a fehér lesz a következő „áldozatunk”, amely a román kivételével mindenhol germán jövevényszó: a spanyol blanco, portugál branco, olasz bianco, katalán és francia blanc egy germán *blank tőből jön, végső forrása pedig egy indoeurópai *bhleg- ’ragyog’ tő. Az újlatin nyelvekbe feltehetően egy beszélt latin *blancus alak közvetítette. A román alb ugyanakkor a latin ALBUS, -U(M) folytatója, melynek forrása az azonos jelentésű indoeurópai *albʰos lenne. Érdekesség, hogy a latin szó spanyol folytatója, az alba, az irodalmi/költői nyelvben ’hajnal’ jelentésben él tovább.

A természet színei...

Folytassuk a természet színeivel, melyek közül az egyik leggyakoribb a zöld. Vele van egyúttal a legegyszerűbb dolgunk is, hiszen a spanyol, portugál, olasz és román verde, katalán verdés francia vert mind a latin VĬRIDIS, -E(M) folytatói. Ez pedig a VIRĒRE, VĬREO’zöldell, növekszik’ ige származéka, amely egy hasonló jelentésű indoeurópai tőről fakad, a növények növekedésére utalva.

A vörös szintén gyakori természeti szín, és a portugál – már megint – kivételével a latin RŬSSUS, -U(M) (sp., ol., rom.) vagy RŬBEUS, -U(M) (kat., fr.) folytatóit találjuk meg rá az újlatin nyelvekben, méghozzá a spanyol rojo, olasz rosso, katalán roig [rocs], francia rouge (amit mindannyian ismerünk, hiszen innen jön a rúzs szavunk), valamint a román roşu formájában. A latin RŬSSUSés RŬBEUS is végső soron ugyanarra az indoeurópai *hrewdʰ- (vö. ang. red) tőre megy vissza, de a két alak szétválása még az alapnyelvben történt. (A RŬBEU(M) spanyol folytatója egyébként a rubio, -bia, amely ’szőke’ jelentésben él tovább.) A portugál vermelho viszont a beszélt latin *VERMĬCLU, ez a pedig a klasszikus latin VERMĬCULUS’férgecske’ szóból származik. A jelentést az magyarázza, hogy így nevezték a népi latinban azt a rovart, amelyből a vörös festéket készítették. (Ugyanez a forrása a spanyol bermejo, -ja’vöröses’ melléknévnek is.)

Bár a sárga is megtalálható a természetben, ez már változatosabb képet mutat. A szóban forgó újlatin nyelvek három csoportra oszlanak ebből a szempontból: az elsőt a spanyol amarilloés a portugál amarelo képviseli, amelyek a hispániai latin AMARĔLLU(M) ’sárgás, sápadt’ folytatói, ez pedig a latin AMĀRUS’keserű’ (vö. sp. amargo, -ga) kicsinyítő képzős származéka. A második csoportba az olasz giallo, francia jauneés román galben tartoznak, amelyek a latin GÁLBĬNUS, -U(M) leszármazottai; ennek forrása egy indoeurópai *gʰelhwos (vö. ang. yellow) szó. (Az olasz giallo közvetlenül a régi francia jalneátvétele, ez magyarázza a szókezdő [dzs] hangot a várt [g] helyett – a franciában ugyanis a palatalizáció nemcsak [e] és [i], hanem [a] előtt is végbement.) A harmadik csoportot a katalán önmagában képviseli a groc alakkal, amely a latin CRŎCUM’sáfrány’ szóból származik.

Nagy részletességű kép színes háromdimenziós kockákról (Forrás: Fondos7.net)

A végére maradt a kék, melynek etimológiájára nézve – a sárgához hasonlóan – ugyancsak három eltérő megoldást választottak az egyes újlatin nyelvek. A spanyol és portugál azul elég hosszú utat járt be Hispániáig, tudniillik ez a perzsalâjvard [lódzsvárd] ’lazúrkő’ kölcsönzése az arab لَازُوَرْد(lāzuward) közvetítésével. Bár ugyanez bekerült az olaszba is azzurro formában – főleg az ég színére használva –, a szokványos alak a blu, amely, akárcsak a katalán blaués a francia bleu, germán jövevényszó (vö. ang. blue), végső forrása pedig egy indoeurópai *bʰlehuos vagy *bʰlewas’világos színű’ tő. Ezennel a román az, amelyik egyedül maradt az albastru-val, melyet egy latin beszélt nyelvi *ALBASTRU(M) (talán ’fehéres, világos’) alakból eredeztetnek, ez pedig az ALBUS’fehér’ (ld. fentebb) származéka; feltehetően eredetileg szintén az ég színére utaltak vele. (A megtévesztő hasonlóság ellenére ez valószínűleg nincs összefüggésben a magyar alabástrom-mal; az utóbbi a lat. ALABASTRUMátvétele.)

Nagyon úgy néz ki egyébként, hogy a beszélt latinban eredetileg nem is létezett külön szó a ’kék’ színre; a klasszikus latin CÆRULEUS (< CÆLUM’égbolt’) jelentése is inkább ’égszínű’. (Az alábbi táblázatban összegezzük az eddig leírtakat.)

Összefoglalás (Forrás: El Mexicano)

Végezetül arra az érdekes megállapításra juthatunk, hogy az itt tárgyalt nyelvek közül egyedül a románban latin eredetű az összes színnév. Ez azért is különös, mert éppen a román az az újlatin nyelv, melynek szókincse összességében a legtöbb „idegen” (vagyis nem latin-görög) eredetű elemet tartalmazza – nyilván a nyelvterület földrajzi elhelyezkedéséből adódóan –, másfelől viszont máig eredeti jelentésükben őriz olyan latin szavakat is, amelyeknek a többi újlatin nyelvben vagy nyomuk sincs, vagy ma már egészen más jelentésben használatosak (és pontosan ilyen az alb’fehér’ is).

Rendszeres olvasónk és kérdezőnk, Zsolt ismét nagyon érdekes kérdést tett fel, amely bizony a spanyol grammatikusokat is foglalkoztatja. Így szól (szerkesztve, kiemelések tőlem):

A todo-val miért kell mindig együtt használni a lo-t? Pl. Carlos lo sabe todo. Vagy: Tendrán que saberlo todo.

A todo’minden’, semlegesnemű, valamint ragozott alakjai, a todo, toda’egész, teljes’ és todos, todas’mindenki’, illetve ’mindegyik, minden, az összes’ (< lat. TŌTUS, -A, -UM, -OS, -AS) hím- és nőnemű univerzális kvantorok (a hagyományos terminológiában „határozatlan névmások”), amelyek valóban némileg eltérően viselkednek a többi hasonló szóval szemben – például határozott névelővel bevezetett névszói szerkezetek előtt is állhatnak.

Az univerzális mindenség...

Mindez azért tűnhet számunkra furcsának, mert ahogy nincs *este el día, *aquellas las noches, *muchos los hombres stb., azt gondolnánk, hogy az efféle szerkezetekben a névelő felesleges – hiszen ezek a névmásféleségek általában már önmagukban is ellátják a determináns szerepét is. Éppen ezért a todo, -a, -os, -as alakokat predeterminánsnak (predeterminante) is nevezik a spanyol nyelvtanok. Azonban ez nemcsak a spanyolra, hanem valamennyi újlatin nyelvre jellemző jelenség (vö. ol. tutte le ragazze, fr. toutes les filles, kat. totes les noies, rom. toate(le) fetele stb. ’minden lány’).

Az NGLE szerint ugyanezzel van összefüggésben az olvasónk kérdésében megfigyelhető használat is, amelynek megértéséhez nézzük meg az alábbi három egyszerű mondatot:

(a)Leyó todoel libro.’Elolvasta az egész könyvet.’
(b)Leyó todoello.’Elolvasta mindazt ~ az egészet.’
(c)Lo leyó todo.’Elolvasta mindet. ~ Elolvasott mindent.’

Az (a) példában a mondat tárgya egy határozott névszói szerkezet, az el libro’a könyv(et)’, amelyet a todo kvantor módosít. A (b) mondatban a határozott névszói szerkezet szerepét a semlegesnemű ello’az(t), ő(t)’ névmás tölti be. Mind az el libro, mind az ello helyettesíthető tehát egy tárgyas névmással, amely a hím- vagy semlegesnemű lo’azt, őt’ lesz: így jutunk el a (c) mondathoz. A látszat ellenére tehát nem a tárgy „felesleges” megduplázásáról van szó, hiszen mint láthattuk, a tárgyesetű lo névmás nem a todo szerepét ismétli meg, hanem a mondatból elhagyott teljes névszói szerkezetet helyettesíti, amelyet az utóbbi módosít.

Ennyi mindent jelent a todo... (Forrás: El Mexicano)

A todo tehát abból a szempontból is kivételes, hogy az egyetlen olyan kvantor, amely – az egyes szám első és második személy kivételével – névmások előtt is állhat (todo aquello’mindaz’, todas ellas’mindnyájuk [nők]’, todos nosotros’mindnyájunk’ stb.), ami másokkal szintén nem lehetséges (nem létezeik pl. *poco esto, *muchas ellas, *tantos nosotros). Vagyis nincs mit tenni, ezegy ilyen különleges „állatfajta” a spanyolban! :-)

Felhasznált irodalom

RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española (NGLE), 16.14n, 1247–1248.
RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Míg Spanyolország valamennyi régiója elnevezésének forrása általában világos, vagy legalábbis nem akkora rejtély, Katalónia (katalánulCatalunya, spanyolul Cataluña, latinul Catalonia) nevének eredetét dokumentáció hiányában elég nagy homály fedi. Elméletek és találgatások persze itt is akadnak bőven, amelyek közül most három esélyesebb jelöltet vizsgálunk meg – mindhárommal sok a probléma (a még nagyobb képtelenségekkel pedig már meg sem éri foglalkozni).

Plaza de Cataluña (Plaça de Catalunya), Barcelona főtere (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az egyik legelterjedtebb feltételezés, hogy a név a latin-germán *Gotholandia, vagyis ’Gótföld’ szó deformációja. Ez a következőképpen alakulhatott volna: *Gotholandia> *Gothalania> Catalonia. (Érdekes, hogy az angol Wikipédia kiinduló alakként egy „Gothia Launia” szókapcsolatot említ, amellyel csak az a gond, hogy *Launia szó – bármit is jelentsen – semmilyen nyelven nem létezik, amely a téma szempontjából szóba jöhetne. Van viszont egy ilyen nevű katalán sörmárka.)

Még ha így is lenne, meg kellene magyarázni – többek között – a [g] > [k] változást: ennek ugyanis elég kicsi a valószínűsége. Bár szó elején a fordítottja sem túl gyakori, de sokkal természetesebb (vö. lat. CATU> gato’macska’). Egyfajta magyarázat talán az lehetne, hogy a germán nyelvekben inkább hehezett vs. hehezetlen kontraszt van a hagyományosan zöngésséginek tekintett szembenállás helyett (pl. amit mi a németben [b]-nek hallunk az írásképe miatt, az valójában [p], míg a p-vel írt hang [pʰ] – jól szemlélteti ezt a német bild> példa jövevényszavunk).

Római vízvezeték Tarragonában (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Egy másik, az előbbihez hasonló elmélet szerint a név a *Gotho-Alania, azaz ’Gót-Alánia’ folytatója volna (az alánok egy ókori-középkori iráni nép volt, akik vándorlásaik során az Ibériai-félszigetre is eljutottak az 5. században). Kevésbé valószínű feltételezés, mint az előző.

Végül a harmadik származtatási elmélet a latin Catalonia alakot az ókori *Lacetania [laketánia] névre vezetné vissza (a Lacetani egy ókori ibér népcsoport volt, akik Katalónia területén éltek), amelyből hangátvetéssel először *Catelania lett volna. Ez még kevésbé valószínű, mint az első kettő: eleve egy ilyen hangátvetés nagyon furcsa lenne. E név eredete tehát sajnos örök rejtély marad...

Mostanában nagyon divatossá vált kifejezés Spanyolországban a gilipollas (ragozhatatlan melléknév és főnév), amelyet filmekben is gyakran hallhatunk – jelentését talán nem kell túlmagyarázni: ’hülye, bolond, seggfej’.

Egy elterjedt városi legenda szerint a szó keletkezése egy 16–17. században élt madridi arisztokratához, Baltasar Gil Imón de la Motaügyvédhez köthető, akinek volt két csúnya lánya, és gyakran mutatkozott velük Madrid utcáin. Amikor pedig az emberek meglátták őket, azt mondták: „Allá va don Gil y [sus] pollas” – vagyis ’Ott megy Gil úr és csirkéi’. Hogy az utóbbiból mennyi igaz, azt sajnos nem tudjuk.

Az viszont biztos, hogy a kifejezés csak a 20. század második felében jelenik meg először, és Spanyolországon kívül máshol nem ismert, tehát az eredetéről szóló legendának sajnos nem sok köze van a valós etimológiához. A szó első tagja, a vele azonos jelentésű gilí ugyanis a spanyolországi cigányság nyelvéből, a calóból származik: forrása a jil’friss’ – más cigány nyelvjárásokban šil, shil [sil] ’hideg’ (főnév) – szóból képzett jili’ártatlan’. (Itt kell megjegyeznünk, hogy sok forrás állításával ellentétben a caló nem a romani nyelv egy változata, mint például a magyarországi romák nyelve, hanem egy spanyol alapú argónyelv cigány eredetű szavakkal. A szó szoros értelmében vett cigány nyelvet Spanyolországban már nem beszélik.) A második elem valóban a polla’nőstény csirke’ szóból ered, azonban itt sem csúnya lányról van szó, hanem ennek a spanyol argóban van egy olyan jelentése is, hogy ’pöcs’. Vagyis a gilipollas szó szerinti fordítása ’hülye pöcs’ lenne.

Felhasznált források

Coromines, Joan (1973): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, p. 275.
Etimología de GILIPOLLAS– etimologias.dechile.net
Real Academia Española (2001): Diccionario de la lengua española, 22. kiadás
Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE)
Rostás-Farkas György, Karsai Ervin (1991, 2001): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár, második kiadás, Kossuth Kiadó, p. 110.

Bár az emberre jellemző a felületesség, a laza fogalmazás és ennek következtében bizonyos fogalmak keverése – például sokszor „Dél-Ameriká”-t mondunk és írunk Latin-Amerika helyett–, arról nem tehetünk, ha a nyelvünkben ugyanaz a szó több dologra is utalhat. Nem árt azonban óvatosnak lenni, amikor ezt spanyolul kell mondanunk. Ehhez kíván egy kis segítséget nyújtani a cikk.

A magyarban a spanyol szót használjuk egyaránt Spanyolország lakosainak vagy az azzal kapcsolatos dolgok megjelölésére, a spanyol nyelvre, sőt, a köznyelvben nagyon sokszor mindenkire, aki spanyolul beszél – vagyis abban az értelemben is, hogy ’spanyol nyelvű’ (ugyanez igaz egyébként az amerikai angolban a Spanish-re). Viszont jó, ha tudjuk, hogy például egy mexikói nem biztos, hogy túl jó néven venné, ha őt spanyolnak neveznénk csak azért, mert spanyol az anyanyelve.

A spanyolban tudniillik három szó is létezik, amelyet magyarul a legegyszerűbben ’spanyol’-nak fordíthatunk: az español, -la, az hispano, -naés az hispánico, -ca. Közülük az első és második használható főnévként és melléknévként egyaránt, míg a legutóbbi csak melléknévként. Az español, -la spanyolul kizárólag ’spanyolországi’-t (’Spanyolországból való’-t), ’Spanyolországgal vagy a spanyolokkal kapcsolatos’-t, illetve a ’spanyol nyelvvel kapcsolatos’-t jelöl, és persze hímnemű főnévként jelenti magát a ’spanyol nyelv’-et is. Nem használhatjuk tehát a spanyolul beszélő latin-amerikaiakra. De mit tegyünk akkor, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy spanyol ajkú ismerősünk pontosan honnan származik és nem akarjuk őt megsérteni?

A legegyszerűbb és talán legsemlegesebb áthidaló megoldás ilyenkor az, hogy az hispano, -na alakot használjuk – ebbe mindenki belefér, aki spanyolul beszél, és senki sem fog miatta megsértődni. Ez a szó ugyanis jelenti azt is, hogy ’spanyol’, valamint ’spanyol-amerikai’ (vagyis ’spanyol anyanyelvű latin-amerikai’), sőt, használhatjuk az Egyesült Államokban élő spanyol ajkúakra is. (Na meg azt is jelentheti, hogy ’hispán(iai)’ [a Római Birodalom tartományából való], de ennek itt nincs jelentősége.) Tehát például egy levelezésben, ha a származásukra való tekintet nélkül kívánjuk megszólítani spanyol anyanyelvű ismerőseinket, akkor használhatjuk az amigos hispanos kifejezést. Szinonimaként használható még a latino, -na melléknév is, azonban szigorúan nézve ez nem csak a spanyol nyelvű, hanem bármelyik újlatin nyelven beszélő – akár európai, akár amerikai – személyre vonatkozhat (bár Spanyolországban inkább csak a latin-amerikaiakat értik rajta).

Hispanos/Latinos unidos por Haití – Somos el mundo (We Are the World)
S végül mire utalhat akkor a harmadik melléknév, az hispánico, -ca, és mikor használatos? Bár könnyen összekeverhető az előzővel, valójában ezzel van a legkevesebb probléma. A DRAE számunkra érdekes meghatározása szerint: ’Spanyolországhoz és a spanyolul beszélő országokhoz és kultúrákhoz tartozó vagy velük kapcsolatos’. Vagyis ezt használhatjuk minden olyasmire, ami spanyol nyelvű dolgokkal kapcsolatos.

A kiegészítésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Lelkes követőnk, Mari az alábbi érdekes kérdéssel fordult hozzánk a Facebookon:

A spanyolországi Galíciaés a lengyel Galicia között van-e összefüggés (az elnevezésében)? Mindennek, van-e köze a zsidósághoz?

Olvasónk jól tette, hogy írásban megkülönböztette a két elnevezést, megjegyzendő azonban, hogy egyezményesen éppen fordítva használjuk: a Galícia alakot a közép-európai történelmi területre, a Galicia formát pedig a spanyolországi autonóm régióra. Ennek az az oka, hogy az utóbbi felel meg a spanyol és galiciai névalakoknak, valamint a magyar térképészeti hagyományoknak is. (Ettől függetlenül nagyon sok forrás nem tesz különbséget írásban sem a két név között, és mindkettőt a magyaros kiejtés szerinti Galícia alakban tünteti fel.)

Ami a kérdés második részét illeti, az talán az egyszerűbbik eset – nem valószínű, hogy e neveknek köze lenne a zsidósághoz, de legalábbis nem több, mint bármi másnak. Ezek után csak az eredetükre szorítkozunk. A rövid válasz szintén az, hogy első nekifutásból nincs közük még egymáshoz sem, vagyis csupán véletlen névegyezésről beszélhetünk. De mivel a lengyel-ukrán történelmi régió nevének végső forrása ismeretlen, ezért teljes bizonyossággal még ezt sem állíthatjuk. Ilyenkor mindig azt a szokást követjük, hogy megnézzük egyenként, mit lehet tudni róluk a nyelvtörténeti adatok alapján.

A spanyolországi Galicia neve, amely középkori spanyol szövegekben Gallizia [gallʲídzia] alakban tűnik fel először a 13. században, a latin GALLÆCĬA [] – korábbi CALLÆCĬA – név folytatója, amely egy ókori kelta nép latin nevéből, a GALLÆCI (CALLÆCI) szóból ered. Ez a GALLÆCUS– melynek tárgyesetéből származik a spanyol gallegoés a portugál-galiciaigalego– többes számú alakja. A latin népnév minden bizonnyal az ógörög Καλλαϊκoί [kallaikój] átvétele, végső soron pedig vagy egy indoeurópai *kolen- (*kalen-) ’domb, hegy’, vagy pedig egy őskelta *kallī- ’erdő’ jelentésű tőre vezethető vissza a tudomány mai állása szerint.

Galícia vagy Gácsország 1914-ben (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A történelmi terület neve, a Galícia viszont már a magyarországi latinban keletkezett, első előfordulása 1206-ból való Galiciæ alakban, és a keleti szláv Галич, latin betűs átírásban Galič (vö. lengyel Haliczés cseh Halič), magyarosan Halics vagy Gácsország latinosított formája. Ez az elnevezés tehát mesterséges latin szóalkotás, és jóval későbbi, mint a spanyolországi régióé, amelyet már az ókorban így neveztek. (Persze nem zárható ki az sem, hogy a korábbi név hatással volt a későbbire.) Nos, ez minden, ami tudható e két földrajzi névről.

Nem könnyű meghatározni, hogy egy nyelvben mi számít „rendhagyó”-nak, anélkül, hogy kikötnénk, mit értünk „szabályos”-on. Még ha a kérdés a spanyol többes szám képzése tekintetében túl egyszerűnek is tűnne, egyáltalán nem az, mint látni fogjuk. Aki például eddig úgy tudta, hogy a többes szám jele mindig -s, feltétlenül olvasson tovább (ez az állítás már csak azért sem lehet igaz, mert az igeragozásban éppen az -n jelöli a harmadik személyben). Cikkünkben csak a névszók– főnevek és melléknevek – többes számával foglalkozunk. Nem tárgya a cikknek a funkciószavak – névelők, névmások stb. – többes számának képzése (ehhez lásd a vonatkozó témákat).

Mondhatnánk, hogy minden idegen szó többes számú alakja rendhagyó, hiszen ezek nem igazán illeszkednek a spanyol hangrendszerébe. De ilyenkor máris felmerülnek a további kérdések: Egyáltalán mit tekintsünk „idegen” szónak? Hova soroljuk azokat a latin jövevény- vagy szakszavakat, mint például az álbum, déficit, hábitat, melyek végződése nem „spanyolos”? Vagy a mindenki által használt angol jövevényszavakat, mint pl. a club, jersey?

A pirulí’nyalóka’ többes száma az irodalmi nyelvben pirulíes, a köznyelvben pirulís. Így becézik a madridi
tévétornyot is, melynek hivatalos neve Torrespaña. (A kép forrása: Wikimedia Commons, CC)

A spanyol névszók többes számának képzése háromféleképpen történhet: -stoldalékkal, -es hozzáadásával, valamint nullmorfémával (∅); az utóbbi azt jelenti, hogy a többes számú alak változatlan, tehát megegyezik az egyes számúval. Hogy a három képzési mód közül mikor melyik érvényesül, azt elsősorban a szó végződéseés a hangsúlyozása határozza meg – ami természetesen összefügg a szótagszámmal is, hiszen nem lehet például egy két szótagú szó harmadéles. (Érdemes megjegyezni, hogy amikor nyelvleírói szempontból -es„hozzáadásáról” beszélünk, a latinból a beszélt nyelv útján öröklött spanyol szavak esetében ebből az -e- történetileg a szótőhöz tartozott, csak lekopott az egyes számú alak végéről.)

Az „eredendően” spanyol névszók vagy magánhangzóra, vagy a -d, -l, -n, -r, -s, -z mássalhangzók valamelyikére végződhetnek egyes számban, továbbá idesorolunk még néhány kivételes, -j végződésű szót is (pl. boj’puszpáng’, carcaj’tegez’, reloj’óra (szerkezet)’ stb. – többségük régi jövevény- vagy szakszó). Ebből kiindulva az alábbi szabályrendszer érvényesül a többes szám képzésekor (a képzési módokat és a szóvégződést eltérő színekkel jelöltük):

(Forrás: El Mexicano)

A szabályos képzéssel kapcsolatban meg kell még említeni két fontos dolgot. Az egyik, hogy – mint a táblázatból is látható – a szóhangsúly eredeti helye megőrződik többes számban is, így a hangsúlyjelölés szabályait ennek megfelelően kell írásban alkalmazni (pl. volumen→ volúmenes, canción→ canciones). A másik pedig tisztán helyesírási: a szó végi -z többes számban -c-re változik (pez→ peces, feliz→ felices). Megjegyzendő még, hogy bár a hangsúlyos -iés -u végződésű szavak többes számú alakja ingadozik, a választékos nyelvben az -es képzést részesítik előnyben. Mindezek alapján rendhagyó képzésmódnak fogjuk tekinteni, ha

a hangsúly helye a többes számú alakban megváltozik,
a szó végződése a többes számú alakban megváltozik,
a szó nem a várt„szabályos” többesszám-jelet kapja, vagy
a végződés„idegen” mássalhangzó vagy csoport (pl. -c, -m, -t, -ch stb.), így a többes számú alak nem jósolható meg.

A továbbiakban megnézzük, milyen ismertebb szavak sorolhatóak e kategóriákba. A hangsúly helye az alábbi három szóban változik meg (mindhárom művelt eredetű latin jövevényszó):

carácter’jelleg, jellem, karakter’→ caracteres (a latin hangsúlyozás megtartása);
espécimen’minta(példány)’ → especímenes (a „háromszótag-szabály” miatt);
régimen’rendszer, rezsim’ → regímenes (a „háromszótag-szabály” miatt).

Az első esetben a hangsúlyváltozás pusztán etimológiai eredetű, mivel a latin többes számban (charactēres) az utolsó előtti szótag hosszú volt. A második és harmadik szónál viszont nem is lehetett volna másképpen a jól ismert „három szótagos ablak” törvényszerűség miatt, mely szerint a lexikális hangsúly csak az utolsó három szótag valamelyikére eshet.

Un espécimen de bismuto– Bizmutminta (Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Az eredeti szóvégződés változik meg az alábbi két főnév többes számában:

hipérbaton’egyenes szórendtől való eltérés’ → hipérbatos;
lord’lord’ (angol jövevényszó) → lores (pl. Cámara de Lores’Lordok Háza’).

Régebben idesorolódott a cinc~zinc’cink’ → cines~zines is, azonban ma inkább a cincs~zincs többes számú alak használatos – ami szintén rendhagyó, ugyanis „idegenes” a végződése.

Nem a„szabályos” módon képzik többes számukat

egyes betűk nevei: a→ aes, o→ oes, cu (q)→ cus (nem számít szabálytalannak az íesés úes, hiszen a magánhangzók neve önmagukban ejtve hangsúlyos);
a miés si’ti’ zenei hangok nevei: mis, sis (a szabályos *míesés *síes helyett);
a no’nem’ mint főnév (’tagadás’ értelemben): noes;
azok az igei-névszói összetételek, melyek névszói eleme eredetileg többes számú alak, akkor is változatlanok maradnak többes számban, ha véghangsúlyosak: ciempiés’százlábú/százlábúak’ (nincs *ciempieses); viszont pl. cumplemés’hónapos születésnap’ → cumplemeses;
az -y végződésű újabb angol jövevényszavak: espray’spray’ → espráis, jersey’pulóver’ → jerséis, yóquey’zsoké’ → yóqueis (az -y> -i- csupán helyesírási váltakozás, ugyanis az [i̯] félhangzót csak szó végén jelölheti az y betű).

Továbbá nem tesszük többes számba

a jelzői szerepet betöltő főnevet: pl. palabra clave’kulcsszó’ → palabras clave, valamint
a családneveket: pl. Martínez→ los Martínez (nem *Martíneces)’Martínezék’.

Az utolsó, egyben legnépesebb rendhagyó csoportba az „idegenes” végződésű szavak tartoznak. Ezek többnyire angol jövevényszók, latin eredetű szakszavak vagy hangutánzó szavak. A tendencia azt mutatja, hogy ezekhez a szavakhoz általában csak -s járul többes számban: crac’reccs’ → cracs, zigzag’cikkcakk’ → zigzags, esnob’sznob’ → esnobs, chip→ chips, iceberg’jéghegy’ → icebergs, mamut→ mamuts, déficit’(pénz)hiány’ → déficits, récrord’rekord’ → récords stb. Ettől eltérően viselkednek

a már teljes mértékben meghonosodott gyakori idegen szavak, mint az álbum’album’ → álbumes, club’klub’ → clubes (de szintén léteznek az álbums /álbuns/ és clubs alakok);
a -ch végű idegen szavak, amelyek általában változatlanok többes számban, kivéve a sándwich /sángüich/ ’szendvics’ → sándwiches /sángüiches/;
az -um végződésű gyakran használt latinizmusok, amennyiben másodélesek, többes számuk -ums: ultimátum→ ultimátums; a harmadélesek változatlanok: currículum’önéletrajz’ → (los) currículum. Mindkét esetben használható a spanyolosított alak többes száma is, amennyiben létezik: ultimatos, currículos.

A listát természetesen lehetne folytatni, jó hír viszont, hogy az igényesebb szótárakban szerepelnek a rendhagyó többes számú alakok. Az alábbi táblázatban az eddigiek összefoglalása látható.

A nagyobb mérethez kattints a képre (Forrás: El Mexicano)

A végére mindössze egy helyesírási kérdés maradt, amit érdemes tudni. A nagybetűkből álló rövidítések (betűszavak) többes számát a helyesírás nem jelöli: los CD (cedés), los DVD (deuvedés) stb. Az angolt utánzó *CDs vagy *CD’s, DVDs vagy DVD’s alakok a spanyol akadémiai helyesírás szerint helytelenek, bár az interneten eléggé elterjedtek.

Az FC Barcelona címere

Bevallom őszintén, nem vagyok nagy focirajongó, nem is értek hozzá, így nem gondoltam, hogy hasonló témára is sor kerül majd – mindenesetre a Barcelona-rajongók most jól figyeljenek! A Klubrádió Szószátyár című nyelvészeti műsoránakáprilis 22-ei adásábanérdekes, spanyolos(!) kérdés érkezett – ami már önmagában is ritkaság – egy kedves hallgatótól, a blogon is közreműködő nyelvész tanár úr, Kálmán László részére, amely még rajta is kifogott. A hallgatótól idézek:

Nagyon zavar a sportriportereknek bizonyos megközelítése, bizonyos szóhasználata. Három ilyet mondanék, ezek közül kettő szerintem ilyen leiterjakab-féleség. [...] Az egyik az, hogy a Barcelonát magyarul „gránátvörös-kékek”-nek szokták mondani. És ez egy olyan csacsiság, mert a valódi színük az természetesen gránitvörös [...]

A kedves hallgatónak teljesen igaza van abból a szempontból, hogy a sportriporterekre és -újságírókra valóban nem túl jellemző az igényesség, főleg a spanyol neveket, elnevezéseket illetően, hiszen sokszor még a játékosok nevét sem mondják a minimálisan elvárható helyességgel (arról pedig ne is beszéljünk, hogy a Barcelona becenevét máig nem írják helyesen, amikor ennek a 21. században semmilyen technikai akadálya nem lenne).

Gránitsziklák a chilei Torres del Paine nemzeti park területén (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

No de térjünk a konkrét tárgyra! Gránátvörös- vagy gránitvörös-kékek-e a Barcelona játékosai? A betelefonáló észrevétele jogos – olyan értelemben, hogy ez valóban egyfajta „leiterjakab”, azaz félrefordítás. Egyúttal azonban csalódást is kell okoznom mindenkinek: igazából egyik fordítás sem helyes. Hát akkor milyen az a vörös? Először is nézzük meg, egyáltalán honnan jön ez az elnevezés. Mint azt a rádióhallgató is említette, a spanyol azulgrana szót szokás így fordítani. Ez viszont nem más, mint a csapathimnusz második sorában szereplő blaugrana spanyol megfelelője:

Tot el camp és un clam’Az egész pálya egy üdvrivalgás’
Som la gent blaugrana!’Mi vagyunk a kék-vörösek’
Tant se val d’on venim’Nem számít, honnan jövünk
Si del Sud o del Nord...’Délről-e vagy északról’

(Az azulés a katalánblau jelentése tehát ’kék’, melyek eredetével egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk.) A kifogásolt elem ebből a grana, amely ugyan tényleg nagyon hasonlóan hangzik a magyar gránáthoz és gránithoz is – sőt, etimológiájukra nézve rokonok is, hiszen mindkettő végső forrása ugyanaz a latin GRĀNUM’mag, szem’ jelentésű főnév –, ennek ellenére jelentéstanilag nincs semmi köze egyikhez sem.

Grana de la coscoja (Forrás: Flora Campo de Montiel y alrededores)

A grana ugyanis a latin GRĀNUM semlegesnemű többes számából származik, amely eredetileg növényi magvakra utalt. A spanyolban aztán jelentéshasadással – mint a grano nőnemű változata – a ’karmazsintölgyön(Quercus coccifera)élősködő tetűfajáltal előállított gubacs’ (grana de la coscoja) jelentésben élt tovább, melyből régen élénkvörös színű festékanyagot vontak ki. Innen pedig a jelentése ’bíborvörös (festék/szín)’, ill. ’bíbortetű/karmazsintetű’ lett. S ha megnézzük az igazi Barça-mezt, az bizony valóban leginkább bíborvörös-kék színű. Ez lenne tehát az azulgrana legmegfelelőbb fordítása.

De ha már szóba került a gránátés a gránit, nézzük meg ezek eredetét is. A gránát mint ’féldrágakő’ a gránátalmára emlékeztető színéről kapta a nevét. A gránátalma a latin MĀLUM (vagy PŌMUM) GRANĀTUM’sokmagú alma/gyümölcs’ „fél”-tükörfordítása; innen keletkezett az újlatin nyelvekben a ’gránát’ mint fegyver jelentés (vö. fr. grenade, sp. granada, ol. granata) is – vagyis ’olyan bomba, amely sok apró darabot szór szét’. A magyarba a német közvetítette. A gránit (ol., sp. granito) a magyarban és a spanyolban is olasz jövevényszó, amely a granire’szemcséssé aprít’ ige befejezett melléknévi igenevéből – granito’szemcsés’ – ered, a kőzet szerkezetére (nem a színére!) utalva.

Felhasznált források

Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 280.
Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
Wikipédia spanyol nyelven
Zaicz Gábor (főszerk.) (2006): Etimológiai szótár, Tinta, Budapest, 260.

Úgy tűnik, lassan indíthatunk egy cikksorozatot, amely olvasóink által furcsának vélt spanyol szavakról szól. ;-) Rendszeres kérdezőnk ezúttal az incertidumbre’bizonytalanság’ (→incierto, -ta) szó miatt „reklamált”, amely valamiért nem nyerte el a tetszését (pedig szerintem nagyon szép, de hát ez szubjektív): „Mi ez a -dumbre végződés... Nem tetszik” – jegyezte meg.

A kérdés viszont a végződést illetően tényleg érdekes. Bár azt egyáltalán nem mondhatjuk, hogy nem szokványos vagy nem „spanyolos”, hiszen elég sok spanyol szó végződik az -Vmbre (V = bármelyik magánhangzó) hangsorral, és számos közülük gyakran is használt – hombre’ember/férfi’, nombre’név’, cumbre’csúcs’, timbre’csengő’ stb.

Incertidumbre... en la bruma

Az igaz, hogy maga a -dumbre végződés aránylag ritka; a DRAE 23. kiadásának online változatában már rendelkezésre álló szóvégmutató szerint mindössze 12 ilyen szó van a spanyolban: certidumbre’bizonyosság’ (certeza), dulcedumbre’édesség, kedvesség’ (dulzura, suavidad), gravedumbre’nehézség, zordság’ (aspereza, dificultad), incertidumbre, mansedumbre’jámborság’, muchedumbre’sokaság’, pesadumbre’bánat, bosszúság’, podredumbre’romlottság’, reciedumbre’erény, erősség’, salsedumbre’sósság’, servidumbre’szolgaság’, valamint soledumbre’elhagyatottság’ (soledad). Ezek közül a gravedumbreés a soledumbre már nem használt, a többi azonban él és virul – használati gyakorisága alapján tehát mégsem nevezhetjük ritkának. A kevés számú szóalak ugyanakkor arra utal, hogy ez valamilyen latinból öröklött képzőszerűség lehet, amely ma már nem produktív.

S így is van, méghozzá a latin -TŪDO fogalomképzőről van szó, melynek művelt eredetű duplikátuma visszaköszön az olyan szavakban, mint pl. az altitud’magasság’, multitud’(ember)tömeg’ stb. Ám jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis hogy a csodába lett ebből a nép ajkán -dumbre. Hát először is úgy, hogy nem ebből lett, hanem – ugyebár – a tárgyesetű alakjából, amely -TŪDĬNE(M) volt. (Ez már azért egy kicsit hasonlít!) Az is teljesen triviális, hogy a magánhangzók közötti [t] rendszerint [d] lesz a spanyolban, illetve a harmadéles latin szavak utolsó előtti magánhangzója az [a] kivételével szeret eltűnni, amikor csak lehetséges. Így viszont valami olyasmit várnánk, hogy *-dudne> *-dudre, esetleg még *-dunde, de semmiképp sem -dumbre. Vagyis itt valaminek még történnie kellett.

Muchedumbre de gente

Kezdjük most a végéről! Köztudott, hogy a -mbre egy korábbi -mne végződésből ered – amelyben az [n] > [ɾ] gyengülés (elhasonulás) eredménye*–, a -mne pedig a latin (általában tárgyesetű) ´-MĬNE(M) végződés folytatója.És itt jön egy kis bizonytalanság. Azt nem tudni, hogy a -mne> -mbre változás pontosan mikor következett be: vannak alakok, amelyek már csak így tűnnek fel a történeti korpuszban, de pl. az hombre legalább a 16. századig együtt szerepel a korábbi (h)omne alakkal. Mindenesetre tételezzük fel, hogy a beszédben ez már nagyon korán bekövetkezett, amikor a latint már óspanyolnak lehetett nevezni. További kérdés, hogy az -mbre a fent felsorolt szavakban már az óspanyol korszakban keletkezett-e más, nagyon gyakori szavak végződésének mintájára, vagy még a helyi beszélt latinban válthatta fel a -TŪDĬNE végződést a *-TŪMĬNE– elhasonulás vagy analógiás hatás miatt. (Talán még az is elképzelhető lenne, hogy a -TŪDĬNE előbb *-dundre lett – a prenazalizációra több példa is van a spanyol történetében –, majd elhasonulással/analógiával -dumbre.)

Figyelemre méltó ugyanakkor a costumbre (< lat. CONSUETŪDĬNE) ’szokás’, amely Coromines szerint korábbról dokumentált costumne (1127), sőt, costudne (!) alakban is – habár az utóbbira a CORDE-ban egyetlen találat sincs, így Coromines állítása nem igazolható (ráadásul e konkrét szóban az -m- a -d- helyett pánromán változásnak tűnik – vö. port. és ol. costume, szárd costúmene–, vagyis már a beszélt latinban végbe kellett mennie). Amiben tehát biztosak lehetünk, az az, hogy vagy így, vagy úgy, de mindenképpen – legalábbis részben – analógiás végződésről van szó.

Felhasznált források

Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 155.
Real Academia Española: Corpus Diacrónico del Español (CORDE).
Real Academia Española (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª ed.

__________
* Az [mr] > [mbr], [nr] > [ndr] stb. hangváltozás univerzális tendencia – tulajdonképpen arról van szó, hogy „betolakszik” egy „ejtéskönnyítő” zárhang. Ugyanígy lett például a franciában is a latin CÁMĔRA ~ CÁMĂRA > chambre [sãmbr]. (A jelenség részleteiről Kálmán László nyelvész írt a Nyelv és Tudomány hírportálon.)

Még női fehérnemű is létezik ilyen néven!

Olvasóink gyakran tesznek fel spanyol nyelvhasználatra vonatkozó kérdéseket, észrevételeket, leginkább az egyes területek eltérő nyelvhasználatával kapcsolatosan. Ezúttal Andrásnak köszönhetjük az alábbit, amely a Facebookonérkezett (szerkesztett formában idézem):

[...] azt, hogy Caramba!’A mindenit!’ stb., az vajon csak Latin-Amerikában használatos? Elvileg Spanyolországban nem. [...] A spanyoltanárnőm nem volt benne biztos, ő ezt soha nem hallotta Spanyolországban.

Azt, hogy András spanyoltanára ezt soha nem hallotta Spanyolországban, mi sem vitathatjuk, biztosan úgy is van. Azonban legyünk óvatosak, hiszen már nem egyszer bebizonyosodott, miszerint az, hogy valaki valamit nem hallott valahol, még nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem használja senki.

Mivel nem élek Spanyolországban, ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom. Ugyanakkor a 21. századi spanyol korpusz (CORPES) adatai nem látszanak alátámasztani olvasónk információját. Az alábbi ábrán lévő statisztikából látható, hogy a carambaösszesen 587 alkalommal fordul elő 329 dokumentumban, és a legtöbb találat éppen Spanyolországból való. Sőt, még ha az ún. normalizált gyakoriságot (frecuencia normalizada) is nézzük (amely az összes találat egymillió szóra arányosított számát jelenti), akkor sem sokkal ritkább a kifejezés előfordulása, mint máshol. Az igaz, hogy kissé irodalminak, vagy inkább puristának – ha lehet rá ezt mondani – tűnik, még számomra is. Talán azért van ez így, mert a caramba nem más, mint a beszélt nyelvre sokkal inkább jellemző carajo’fasz’ eufemizmusa (szépítése), ahogy a feltehetően vele azonos eredetű caray is.

(Forrás: RAE CORPES, 2016. 02. 14.)

Maga a szócsalád – vagyis a car(á)- tő – eredete bizonytalan (de az biztos, hogy nincs köze a cara’arc’, sem a caracol’csiga’ szavakhoz). Azonban a megfelelői valamennyi félszigeti újlatin nyelvben megtalálhatóak (ld. kat. carall, port. caralho, gal. carallo) azonos jelentésben, melyeknek hangalakjából ítélve kétségtelenül latin eredetű. Az etimológiai források egy része egy beszélt nyelvi latin *CARÁCŬLU formára vezeti vissza, amely ugyanakkor a görög χάραξ [kʰáraksz] ’bot, karó’ kicsinyítő képzős átvétele lenne a latinban. Coromines (DCELE I., 1954: 668) azonban elveti ezt a lehetőséget, és inkább a latin CÁRĔRE’fésül’ igéből származtatja (nem tévesztendő össze a CARĒRE’híján van, nincs neki’ igével; vö. sp. carecer), melynek a népnyelvben ’közösül’ jelentése is lehetett (vö. magyar kefél’közösül’).

Felhasznált források

Institut d’Estudis Catalans: Diccionari català-valencià-balear (DCVB)
Real Academia Española: Corpus del Español del Siglo XXI (CORPES)
Wikiszótár angol nyelven(Wiktionary)

A spanyolban a „jövő idejű” (később leírom, miért idézőjelesen) cselekvést vagy történést alapvetően kétféleképpen fejezhetjük ki. Egyrészt a kijelentő mód jövő idejével(futuro simple), amelyet nyelvészeti leírásokban neveznek „szintetikus jövő”-nek (futuro sintético) is (pl. cantaré’énekelni fogok’). Egy másik módja pedig a jól ismert igei körülíró szerkezet, az ir’megy’ + a [célhatározói elöljáró] + főnévi igenév (pl. voy a cantar– eredetileg: ’megyek/készülök énekelni’; a továbbiakban: „ir a + inf. szerkezet”), amelyet „analitikus” (futuro analítico) vagy „körülírásos jövő”-nek (futuro perifrástico) is neveznek a leíró nyelvtanok (mindkét elnevezés lényegében arra utal, hogy a kifejezés több szóból álló szerkezet, szemben a szintetikussal, ami azt jelenti, hogy egyetlen szóból áll).

Történeti érdekesség, hogy valójában a szintetikus jövő idő is eredetileg körülíró szerkezet volt (a latin jövő idejű ragozás ugyanis még az újlatin nyelvek kialakulása előtt kiveszett a beszédből, így egyik mai nyelvváltozatban sincs nyoma*), méghozzá a CANTĀRE HÁBEO’énekelnem kell’ > cantar he típusú körülírás összevonásából keletkezett. A mai beszélők természetesen már nem érzik, hogy a cantaré valamikor cantar he volt – ehhez hasonló ma az he de cantar–, a középkori spanyolban azonban ez még nagyon is élt ebben a formában: pl. a Cid-beli doblarvos he la soldada’megduplázom a fizetséged’ ma úgy hangzik, te doblaré la soldada.

¿Adónde va a volar?– Hová fog repülni?

Térjünk vissza az ir a + inf. szerkezetre. A szintetikus jövőtől ez abban különbözik, hogy a cselekvés vagy történés a közlés időpontjától számítva többé-kevésbé rövid időn belül be fog következni: pl. Vas a tener miles de problemas’Számtalan problémád lesz [ebből]’; illetve nagyon gyakran a közlő szándékát vagy intelmét is kifejezi: Te voy a leer una carta’Felolvasok neked [mindjárt] egy levelet’; Para empezar, vas a sentarte como un niño bueno’Először is, szépen leülsz, mint egy jó gyerek’. Főleg múlt időben használva, nem várt vagy nem kívánt eseményt is kifejezhet: El asunto fue a salir por donde menos se esperaba’Az ügy aztán ott bukott ki, ahol a legkevésbé várták’. (Az ir egyike a két legerősebben rendhagyó, ún. szuppletív– több tövet használó – igének, ragozása itt látható.)

Itt most álljunk meg egy kicsit, és gondolkozzunk el az előző példamondaton! A múlt időben álló segédige nyilván nem fejezhet ki jövő időt, és pontosan ezért tettem idézőjelbe az elején a „jövő idejű” cselekvést. Valójában ez a körülíró szerkezet (a condicional simple-hez hasonlóan) utóidejűséget fejez ki, azaz, hogy valamilyen esemény rövid időn belüli bekövetkezése várható – függetlenül attól, hogy az a jelenben, a múltban vagy a jövőben értendő-e.

Nagyon gyakran találkozhatunk olyan kifejezésekkel is (és sokszor kérdezik is nyelvtanulók, hogy pontosan mit jelentenek), amelyekben a segédigeként álló ir folyamatos múltja szerepel: Ya iba a escribir este artículo. ’Már készültem megírni ezt a cikket.’ Iba a salir de casa cuando me llamaste. ’Éppen készültem elmenni otthonról, amikor felhívtál.’ Az ira + inf. szerkezetben az imperfecto tehát olyan eseményt fejez ki, melynek bekövetkezése a múltban várható vagy szándékolt volt.

__________
* A latin jövő idő egyetlen foszlánya a spanyolban a létige eres’vagy’ (< lat. eris’leszel’) alakja, amely valószínűleg azért váltotta fel az eredeti es’vagy’ alakot, hogy ne essen egybe a harmadik személyű es’van’ (< lat. est) formával.

Ismét Zsolttól érkezett a következő kérdés, amely nem kevésbé izgalmas, mint az előzőek – őszintén szólva, a pontos részletek kiderítése igazi kihívást jelentett. Így szól (kiemelés és formázás tőlem):

Vajon a „ne murdálj meg” (ne halj meg) a spanyol morir szóból ered?
Vagyis a megmurdál kifejezés

Bár én ezt eddig csak megmurdel formában hallottam, nem is ez a lényeg. Zsoltnak – aki egyébként nemcsak szorgalmas spanyoltanuló, hanem hivatásos angoltanár is – nyilván feltűnt a két szó közti hasonlóság, főleg, ha a spanyol ige ragozott alakjából indulunk ki: no te mueras’ne halj meg’ – ennél a kifejezésnél maradva. A szavak hasonlósága azonban, mint tudjuk, nem feltétlenül árul el bármit is az eredetükről. Két szó lehet hasonló azért, mert az egyik nyelv átvette a másiktól, azért is, mert mindkét nyelvben egy harmadikból származik, de lehet pusztán a véletlen műve is.

Olyan szép cigány lány, hogy megmurdelsz!– ¡Una gitana marca morirás! (A kép forrása: Fondos7.net)

Jelen esetben az első lehetőséget teljesen kizárhatjuk, mivel egyértelmű, hogy a szlengbeli megmurdel’meghal’ ige – pontosabban a murdel, az igekötő nyilván nem – a cigány nyelvből (a továbbiakban, az újind nyelvre utaló szakszerű megnevezést használva: romani) származik. De ha ezt nem is tudnánk, akkor is kizárhatnánk a spanyol eredetet, hiszen meg kellene magyarázni egyrészt a -d- hangot, amely a spanyol ige egyik alakjában sincs benne, másrészt pedig a magyarban nincsenek – és nem is lehetnének – ilyen jellegű spanyol jövevényszavak. Marad tehát a második és a harmadik lehetőség közül valamelyik. A második csak abban az esetben jöhet szóba, ha mindkét ige ugyanarra az indoeurópai tőre vezethető vissza. Nagy valószínűséggel éppen erről van szó (mivel a romani és a spanyol is indoeurópai nyelvek, azaz távoli rokonok), ám a történetben van egy kis csavar.

A spanyol morir (muero, morí, muerto) természetesen a latin köznyelviMŎRĪRE igéből jön, amely a klasszikus latinban álszenvedő volt (MŎRĪ– vö. sp. morirse); végső forrásaként pedig egy indoeurópai alapnyelvi *mer- ’meghal’ tövet rekonstruálnak. Ugyanerről a tőről fakad – a szanszkrit marati> *mərədi alakon keresztül – a romani merel’meghal’ ige, amely a nyelv mindegyik változatában megtalálható. A magyar megmurdel azonban nem ennek, hanem vagy a murdel’lemészárol’ vagy a mu(r)dārel’megöl’ igének az átvétele. Az ezekben lévő mu(r)d- tő rokon a hindi murdā’halott, holttest’ szóval, és történetileg valóban összefügg a merel, de inkább annak múlt idejű alakja, a mūlastövével. A csavar ott van, hogy a szanszkritból nem vezethető le ilyen tő – ugyanis ez mindkét nyelvben iráni átvétel (vö. perzsamordan, murdan’meghal’).* Némi nehézséget okoz továbbá, hogy murdel ige eredetileg nem is létezik a magyarországi romaniban – valószínűleg ez valamiféle sajátos, csoportnyelvi szóalkotás.

Mindenről a perzsák tehetnek – akik ráadásul spanyolul énekelnek!
Érdemes még beszélni egy kicsit a romani igék -l végződéséről, amely szintén hasonlít a magyar -l végű – pl. csinál– igékére. Ezért is kerülhetett be változatlan végződéssel a magyarba a megmurdel ige; illetve az olvasónk által említett megmurdál alakváltozat a hangrendi illeszkedés miatt alakulhatott ki. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a magyarból való alaktani kölcsönzés, ám szó sincs erről: a romani igék -l végződése az óind (szanszkrit) – és indoeurópai – egyes szám harmadik személyű -ti személyrag (vö. lat. -t) szabályos folytatója, melynek fejlődési sora -ti> *-di> -l lehetett (az igék szótári alakja, a magyarhoz hasonlóan, a romaniban is az E/3. személyű forma).

(Forrás: El Mexicano / Tálos Endre)

Felhasznált források

Rostás-Farkas György – Karsai Ervin (1991, 2000): Cigány–magyar, magyar–cigány szótár. Második kiadás, Kossuth Kiadó, 78.
Vekerdi József (2000): A magyarországi cigány nyelvjárások szótára. Második, javított kiadás, Terebess Kiadó, Budapest, 112–113.
Turner, L. R. (1962–1985): A comparative dictionary of the Indo-Aryan languages
Caturvedi, Mahendra (1970): A practical Hindi–English dictionary
Platts, John T. (1884): A dictionary of Urdu, classical Hindi, and English
Wikiszótár angol nyelven (Wiktionary)

A segítségért köszönet Dr. Kálmán Lászlóés Lakatos Péter nyelvészeknek, valamint Dr. Tálos Endre nyelvtörténésznek.
__________
* Az indoeurópai *mer- befejezett melléknévi igeneve, a *mrtwós (’halott’) az indoirániban *mrtá alakot eredményezett (itt az [r] szótagalkotó), melynek folytatója a romaniban *mud-> mūl-, a perzsában pedig murd- lett.

Thalía (Forrás: ThaliaSource.net / Mariel Gutierrez)

Május elején jelent meg a népszerű mexikói énekesnő, Thalía legújabb popalbuma, a Latina. Ennek egyik jelképes dala a Vuélveme a querer című rockballada, amely magyarra kb. úgy fordítható, hogy ’Szeress újra’. A dalcím egyúttal kiváló példa egy mondattani jelenségre, méghozzá arra, hogy a segédigés szerkezetekben a főigéhez tartozó hangsúlytalan névmás állhat a segédige mellett is. (Segédigének mindig azt az igét nevezzük egy körülíró szerkezetben, amelyik ragozott alakban áll, a főige pedig valamilyen igenév formájában.)

A volver a + inf. körülírásban a ’visszatér, megfordul’ jelentésű volver (vuelvo, volví, vuelto; < lat. VŎLVĒRE) segédigeként azt fejezi ki, hogy valaki ’újból/ismét csinál’ valamit vagy ’újból/ismét történik’ valami (történetileg ’visszatér csinálni valamit’). A vuélveme a querer kifejezésben egyértelmű, hogy a tárgyesetű névmás, a me’engem’ a querer’szeret’ bővítménye, amely egyértelműbbé válik, ha a vuelve a quererme formában mondjuk. Valamiért, főleg a latin-amerikai spanyolban, a névmás szeret ilyenkor inkább a segédige mellé szegődni – pl. valamivel gyakoribb a me tengo que ir, mint a tengo que irme az ’el kell mennem’ kifejezésben, amelyben az irse’elmegy’ pronominális ige szerepel.

Mindez jól mutatja, hogy a hangsúlytalan névmás viszonylag szabadon mozoghat a mondatban, vagyis nincs olyan megkötés, hogy kizárólag azzal az igével állhat, amelynek bővítménye – az egyetlen kötöttség csupán, hogy igével vagy igenévvel kell állnia (ezért nevezik igei simulószónak). Vannak azonban olyan esetek, amikor a nyelvi szokás ezt a szabadságot korlátozza. Ez akkor igaz, amikor a névmás „vándorlása” vagy félreértést okozna, vagy egyszerűen „nem hangzik jól”.

(Forrás: ThaliaSource.net / Mariel Gutierrez)

Az egyik ilyen tipikus eset, amikor a segédige pronominális; ilyenkor a névmás nem kerülhet a főige mögé. Például a se puso a llorar’sírva fakadt’ kifejezés segédigéje a ponerse, éppen ezért nem mondhatjuk, hogy *puso a llorarse. A személytelen kifejezésekben ugyanakkor nem szokás a névmást a segédige elé rakni, így pl. az hay que decírselo’meg kell mondani neki(k)’ jobban hangzik, mint a se lo hay que decir. Szintén nem lehetséges a segédige elé tenni a névmást az olyan kifejezésekben, amelyekben a főige tárgyas és a mondat alanya: pl. Parecía entenderlo (nem *Lo parecía entender)’Úgy tűnt, hogy érti’; Conviene intentarlo (nem *Lo conviene intentar)’Illik megpróbálni’; Importa denunciarlo (nem *Lo importa denunciar)’Fontos feljelenteni’ stb.

Akkor sem túl elterjedt a segédige előtti névmás, ha az vélelmet, félelmet, kívánságot, értesülést fejez ki: Cree haberlo guardado (inkább, mint Lo cree haber guardado)’Úgy hiszi, hogy eltette’; Prefiero ignorarte (inkább, mint Te prefiero ignorar)’Inkább nem veszek rólad tudomást’; Deseo irme (inkább, mint Me deseo ir)’El kívánok menni’; Negó saberlo (természetesebb, mint a Lo negó saber)’Tagadta, hogy tudja’ stb. Mindez valószínűleg a kifejezést alkotó igék „tartalmasságával” van összefüggésben: ugyanis minél „tartalmasabb” jelentésű – vagyis minél kevésbé „segédigeszerű” – a segédige szerepében álló ige, annál furcsábban hat a nem hozzá tartozó névmás előrehozása.

Eddig tartott az érdemi/nyelvtani rész, most pedig lássuk a dalt – szokásunkhoz híven szöveggel és fordítással (a videoklip alatt), a végén pedig egy kis kommentár.

*Vuélveme a querer*	Szeress újra
Vuélveme a querer Yo solo pido tiempo para hablar Mentirse por orgullo no está bien Juramos no rendirnos sin luchar	Szeress újra Én csak időt kérek, hogy megbeszéljük Büszkeségből hazudni nem jó Megesküdtünk, nem adjuk fel harc nélkül
Vuélveme a querer No quieras esconderte la verdad Herirse por amor nunca es perder Y amar es, ser capaz, con la verdad	Szeress újra Ne akard elrejteni az igazságot magadnak Szerelemtől megbántódni sosem veszteség S a szeretet képes megbirkózni az igazsággal
Vuélveme a querer Yo solo te prometo darte amor Por dentro sabes que esto no está bien Te juro que conmigo estás mejor	Szeress újra Én csak azt ígérem, szeretetet adok neked Belül tudod, hogy ez nincs rendben Esküszöm neked, jobban jársz velem
Vuélveme a querer Aún quedan mil canciones por cantar Tenemos muchas cosas que aprender La vida va a enseñarnos a volar	Szeress újra Még ezer dal vár eléneklésre Sok dolgot kell megtanulnunk Az élet majd megtanít szárnyalni minket
Vuélveme a querer Entiende que ya sé pedir perdón Perdóname, que todo va a estar bien Y yo voy a sanar tu corazón	Szeress újra Értsd meg, már tudok bocsánatot kérni Bocsáss meg nekem, minden rendben lesz S én majd meggyógyítom a szíved
Vuélveme a querer Si lloro, no es por culpa, es por amor Fui ciega, pero ya lo puedo ver Que amar nunca se rima con dolor	Szeress újra Ha sírok, nem bánat, hanem szerelem miatt Vak voltam, de már láthatom Hogy szeretni sosem rímel a fájdalommal

A szövegben általánosságban nincs semmi olyasmi, ami magyarázatra szorulna, viszont a második versszak utolsó sora mellett mégsem lehet elmenni szó nélkül. Bár nyelvtanilag kifogástalan, őszintén szólva kész feladványnak bizonyult megfejteni a mondanivalóját – lehet, hogy költőinek szánt, de annál inkább szerencsétlenül elsült, nehezen értelmezhető hasonlat; végül néhány anyanyelvi ismerőssel konzultálva talán sikerült találni rá egy vállalható fordítást. (Persze ha valaki szerint nagyon mellélőttem, természetesen nyitott vagyok bármilyen jobb ötletre.)

Mentségemre legyen mondva, hogy ez a mondat azért még rajtuk is kifogott:

Sigo no aceptando esa frase en la canción, es muy rara, aunque captas la idea, no es como una forma fácil de hablar, es más, nadie diría eso.

„Továbbra sem fogadom el ezt a mondatot a dalban, bár felfogod a mondanivalóját, nem egy egyszerű kifejezésmód, sőt, senki nem mondana ilyet” – fogalmazott egy mexikói lány. Ilyenkor mindig felmerül a (költői) kérdés, hogy a „költői szabadság” alkalmazásának meddig van értelme...

Még egy kis ízelítő az albumról – a bemutatkozó dal videoklipje
Mindenesetre a Latina albumot (amelybe itt bele is lehet hallgatni) ajánljuk mindenkinek, akinek bejön a hagyományos latin zene és a modern stílusok – mint például a reguetón– ötvözete.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Rocío Muñoz Morales, spanyol színésznő (Forrás)

A különleges hangzású Rocío egyike azon ritka spanyol női neveknek, amelyek -o végződésűek – ezen és a Rosario néven kívül hirtelen más nem is jutna eszembe (persze ha valaki tud még többet, hozzászólásban segíthet). Aki esetleg nem tudná, az andalúziai születésű név jelentése ’harmat’, és leginkább Spanyolországban elterjedt. Ami miatt viszont foglalkozunk vele, az az eredete.

A latinban létezett egy RŌSCĬDUS, acc. -U(M) ’harmatos, nedves’ melléknév: ez a RŌS, RŌRIS’harmat’ főnév származéka, amelyből fonetikailag a legegyszerűbb lenne levezetni. Azonban ezzel van egy kis probléma – méghozzá a hangsúlyozása. Ez a szó ugyanis harmadéles volt, ami a spanyolban szabályosan *rocio alakot eredményezett volna – vö. FLÁCCĬDU> lacio’lágy, gyenge, hervadt; [hajról] egyenes, sima’; LÍMPĬDU> limpio’tiszta’ (a névszók hangsúlyának helye jellemzően nem szokott megváltozni, a különös elbírálású eseteket kiéve).

A másik pedig, hogy megvan ennek a latin melléknévnek a spanyol folytatója, a nem teljesen szabályos rucio, -a alakban, amely viszont ’szürkés szőrű, őszes [állat]’ jelentésben él tovább (a spanyoloknak leginkább Sancho Panza szamara jut róla eszébe). Ez jelentésátvitellel keletkezhetett a harmatcseppekkel vagy zúzmarával borított felület őszülő, „mákos” hajhoz való hasonlítása révén.

Harmatcseppek növényen

Ha már kellőképpen kiveséztük, hogy a rocío miért nem jöhet a fenti a latin szóból, akkor nézzük meg, honnan is jön. Annyira távol azért mégsem vagyunk a RŌSCĬDUS-szal, ugyanis az etimológusok szerint léteznie kellett a beszélt latinban egy belőle származó *ROSCĬDĀRE igének, amely a spanyol rociar (rocío, rocié, rociado)’permetez’ forrása volt. A rocío pedig nem más, mint az ebből képzett főnév (ez amúgy teljesen bevett képzésmód a spanyolban, vö. desafiar→ desafío, enviar→ envío stb.).

Vagyis röviden: volt egy ’harmatos’ jelentésű latin melléknév, amelyből lett egy ’permetez’ jelentésű spanyol ige, abból pedig keletkezett egy ’harmat, permet’ jelentésű főnév! – Hát, néha kicsit bonyolult az élet. ;-) Ez egyébként azt is megmagyarázza, hogy miért hímnemű főnév a női név forrása (amely női névként természetesen nőnemű!), hiszen ha már a latinból is női névként terjedt volna el, akkor minden bizonnyal nőnemű alakból származna (habár ebben sem lehetünk teljesen biztosak).

Felhasznált források

Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 483.
RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición.
RAE–ASALE (2009): Nueva gramática de la lengua española, 5.6 Los sufijos -a, -e, -o (I). Aspectos morfofonológicos, semánticos y dialectales

Egy facebookos írásunkban a spanyol almorzar ige eredetével foglalkoztunk. Olvasónk, Brigitta, aki hosszú ideje él Spanyolország északi felén, így sok tapasztalattal rendelkezik a hétköznapi nyelvet illetően, hozzászólásában azt kifogásolta, hogy ezt miért ’ebédel’-nek fordítják, amikor valójában nem is azt jelenti (pedig jól tudjuk, hogy itt így tanítják). Megkértük, hogy fejtse ki bővebben is az észrevételét, amelyből az alábbiakban idézek (szerkesztett formában):

Az almuerzo az általában délben bekapott falatot jelent. Ritkán használjak és csakis ebben az értelemben. Nem áll több fogásból, mint az ebéd. Az ebéd az kettő után, háromkor van, több fogasból áll és azt mondják: comer...

Brigittának teljesen igaza van: az almuerzo eredetileg valóban csak azt jelenti, hogy ’harapnivaló, reggeli, tízórai’ (< beszélt lat. *ADMŎRDIUM< ADMŎRDEO’beleharap’ – az al- arabból való származtatása nem megalapozott) és a DRAE 22. kiadásában (2001) még ez szerepelt első jelentésként (Comida que se toma por la mañana’Étel, melyet reggel/délelőtt fogyasztanak); a 23. kiadásban (2014) viszont első helyen már az ’ebéd’ (Comida del mediodía o primeras horas de la tarde’Déli vagy kora délutáni étkezés’) jelentésben tűnik fel, s csak a második a ’reggeli/tízórai’.

¿Almuerzo o comida?– ~~Ebéd~~ Tízórai vagy ebéd?

Egy kis kutatásból az is kiderül, hogy használata meglehetősen nyelvjárásfüggő: úgy néz ki, hogy míg Észak-Spanyolországban továbbra is az eredeti, ’dél(előtt)i harapnivaló’ jelentésben él a köznyelvben (ugyanebben a jelentésben használatos még a kötetlen nyelvben a tentempié [< tente en pie’maradj talpon’] és a piscolabis is), máshol – pl. Andalúziában és Dél-Amerikában– ’ebéd’ értelemben használják (ami ezek szerint már egy jelentésbővülés eredménye). Ugyanez derül ki a spanyol Wikipedia szócikkéből is, és a kérdést már a WordReference.com nyelvi fórumon is részletesen megvitatták.

Általánosságban – úgy Spanyolországban, mint Latin-Amerikában – ott, ahol az almuerzo nem ’ebéd’ (vagy nem is használják ezt a szót), a comer (< lat. COMÉDĔRE) ’eszik’ és comida’étel, étkezés’ szavak használatosak ’ebédel’ és ’ebéd’ jelentésben is; valószínűleg azért, mert evés alatt általában a napi fő étkezést értik. Ebben csak az lehet zavaró, hogy a comer alapvető jelentése ’eszik’, és enni persze máskor is szoktak az emberek. Ugyanakkor a reggelire és a vacsorára külön szavak vannak: desayuno’reggeli’ és desayunar (< des- ’nem’ + lat. IEIŪNĀRE’böjtöl’) ’reggelizik’, illetve cena (< lat. CĒNA) ’vacsora’ és cenar (< lat. CĒNĀRE) ’vacsorázik’. Így elkerülhető a félreértés, hiszen ha valaki azt kérdezi tőlünk, hogy ¿Qué vas a comer hoy? vagy ¿Qué has comido? (bármiféle egyértelműsítés nélkül), minden bizonnyal az ebédre gondol.

Érdekesség még a végére, hogy Mexikóban például, egyes beszélőknél, az almuerzoéppen a desayuno, azaz a ’reggeli’ szinonimájaként használatos. Ez a szó tehát kezdetben tényleg nem jelenthetett mást, mint némi harapnivalót, amelyet még dél előtt fogyasztanak.

Egyik kedvenc találós kérdésem, hogy mi a különbség a szuper(-)és a hiper- szavak/előtagok között. Az igaz, hogy a mai használatban, bizonyos kifejezésekben a hiper- „többet” (jobbat, nagyobbat stb.) jelent, mint a szuper- (lásd pl. hipermarket vs. szupermarket), pedig valójában, etimológiailag mindkettő ugyanazt jelenti: ’felett(i), felül(i)’. A különbség az, hogy a szuper latin (SŬPER– innen a sp. sobre, fr. sur, rom. spre stb.), a hiper- görög eredetű (ὑπέρ).

De itt még nincs vége a történetnek, sőt. Arról már sokszor volt szó, hogy a szófejtés nem egyszerű tudomány (már ha lehet egyáltalán annak nevezni, mert vannak nyelvészek, akik szerint nem), és tele van csapdákkal. Ez azt jelenti, hogy még akkor sem lehetünk teljesen biztosak benne, hogy valami „úgy volt”, ha a megoldás szinte ránézésre adná magát, hogy persze, máshogy nem is lehetett volna.

Hiper-szuper modernépítészet...

Aki valamennyire ismeri az indoeurópai nyelvek történetét, tudhatja, hogy az ógörögben az egyik legjellegzetesebb hangváltozás az indoeurópai szókezdő és magánhangzók közötti */s/ > /h/-vá alakulása (amely aztán ugyanarra a sorsra jutott, mint latin /h/: nyom nélkül eltűnt). Erre számos példát lehetne hozni, de elég, ha a csak számneveket nézzük (általában a tőszámnevek nagyon hasznosak az összehasonlító nyelvészetben, mivel a legalapvetőbb szókincshez tartoznak, és csak nagyon ritkán jövevényszavak): lat. sex : gör. ἕξ, héx (ma έξι, éxi)’hat’; lat. septem : gör. ἑπτά, heptá (ma επτά, eptá)’hét’ (amely mellesleg a magyarban is indoeurópai jövevényszó).

Mindezen adatokból rögtön teljesen kézenfekvőnek tűnne, hogy akkor a super : ὑπέρ (hüpér) is idetartozik (főleg, ha a szintén ismert indoeurópai */u/ > görög /ü/ > /i/ változást is figyelembe vesszük). Ám ekkor jönnek a germánok, akik máris romba döntik a meggyőződésünket. Az angol overés a német über tudniillik arról tanúskodnak, hogy az alapnyelvi alak elején feltehetően semmilyen mássalhangzó nem volt, így a latin s- és az ógörög h- valószínűleg egymástól független újítás.

Egyes források szerint a latin super elején lévő s- az indoeurópai *eks- ’ki-’ előtagból származik, vagyis ez esetben a görög [h-] szorul magyarázatra (figyelemmel a szanszkrit upari alakra is). Az ok pedig egyszerűen fonotaktikai: az ógörögben minden /ü/-vel kezdődő szót „erős hehezettel” ejtettek, azaz valójában [ü]-vel nem is kezdődhetett szó, csak [hü]-vel (attól függetlenül, hogy volt-e eredetileg egyéb mássalhangzó az elején vagy sem). Mindenesetre több forrás is úgy tartja, hogy az indoeurópai alak az *uperi. Elképzelhető persze, hogy létezett a tőnek egy *super(i) változata is, már az alapnyelv felbomlása után, amelyből a latin szó származik, de erre nincs semmilyen meggyőző bizonyíték.

A segítségért köszönet Dr. Szigetvári Péterés Dr. Kálmán László nyelvészeknek.

(Forrás: filmaffinity)

Lelkes olvasónk – nevezzük őt Botondnak – gyakorlás céljából a La usurpadora (’A bitorló nő’ – Magyarországon Paula és Paulina-ként* ismert) című mexikói sorozatot nézi spanyolul, és feljegyez belőle minden olyan kifejezést, amely számára valamiért különös. Így tett most is, amikor az egyik idősebb női szereplőtől az alábbi mondat hangzott el a sorozat 48. részében (kiemelések tőlem):

No dudo que Verónica sea una buena muchacha, pero no puede compararse con Paulina.
’Nem kétlem, hogy Verónica rendes lány, de nem hasonlítható össze Paulinával.’

Ami Botondnak feltűnt ebben a mondatban, az az, hogy a beszélő azt állítja, nem kételkedik valamiben, ugyanakkor kötőmódot használ arra, amiben „nem kételkedik” (a kötőmód pedig, mint tudjuk, bizonytalanságot, kétséget, kívánságot, illetve nem tényszerű, nem megvalósuló eseményt fejez ki). Tehát akkor mégiscsak kételkedik? Hogy is van ez? Bizony, úgy is felfoghatjuk, hogy itt a nyelvtan „leleplezi” a beszélőt, hogy nem mond igazat! Azaz hiába állítja, hogy nem kételkedik, azért azt érezteti, hogy ő mégis bizonytalan.

Az iskolai nyelvórán ugye azt tanítják, hogy a ’nem hiszem’, ’kétlem’, ’nem biztos, hogy...’ stb. típusú kifejezéseknél kötőmódot „kell” használni, hiszen ezek a kifejezések bizonytalanságot fejeznek ki: pl. No creo que venga’nem hiszem, hogy eljön’, Dudo (de) que sea esa la mejor solución’Kétlem, hogy ez lenne a legjobb megoldás’, No es seguro que pierdan’Nem biztos, hogy veszítenek’ stb. – ez idáig tiszta sor. Azt is tanítják, hogy az ezzel ellentétes jelentésű kifejezésekben pedig kijelentő módot „kell” használni, mivel akkor mindenki teljesen biztos a dolgában: Creo que viene’Azt hiszem, hogy jön’, No dudo (de) que es esa la mejor solución’Nem kétlem, hogy ez a legjobb megoldás’, Es seguro que pierden’Biztos, hogy veszítenek’. Na hát ez az, ami nem teljesen igaz.

Az idézett mondat 6:08 körül hangzik el.
Vizsgáljuk meg alaposabban az előző három példamondat közül a középsőt, amely mint már sejthető, kéftéleképpen is helyes: (a)No dudo (de) que es esa la mejor solución vagy (b)No dudo (de) que sea esa la mejor solución. Bár magyarra mindkettőt fordíthatjuk ugyanúgy, a két mondat közötti különbség a beszélő saját meggyőződésében rejlik. Az (a) esetében a közlő ismeri az adott megoldást, és saját meggyőződése alapján az a legjobb. Ezzel szemben a (b) mondatban a beszélőnek nincs közvetlen tapasztalata arról, tehát nem kezeli tényként, viszont elhiszi, mert mondjuk megbízható forrásból származik az állítás.

Ugyanez az eset áll fenn a sorozatban elhangzó mondatnál is: a szereplő azért használ kötőmódot, mert Verónicát valószínűleg nem ismeri a történet szerint, nincs vele személyes kapcsolatban, így nem tudhatja, milyen lány valójában, de elhiszi annak, aki állította. Az ehhez hasonló kifejezésekben tehát, amikor valaki nem saját tapasztalatból ismeri a valóságot– vagy azért, mert nem győződött meg személyesen az igazságról, vagy pedig nem is lehet róla meggyőződni – és csak egy elhangzott információra reagál, a kötőmódot használják.

Tipikusan megfigyelhető ez akkor is, amikor valakinek a véleményére reagálunk: pl. —Me gusta mucho la canción que me mandaste. —Me alegra que te guste. ~ Me alegro (de) que te guste.’Nagyon tetszik a dal, amit küldtél nekem. – Örülök, hogy tetszik.’ A kötőmód itt is azt fejezi ki, hogy a válaszoló nem tud személyesen meggyőződni az igazságról, vagyis arról, hogy az illető tényleg azt érzi vagy gondolja-e, amit állít, tehát nem lehet róla közvetlen tapasztalata.

__________
* Ez már csak azért is vicces, mert eredeti nyelven Paolaés Paulina nevű női szereplők vannak a sorozatban.

Kezdhetnénk megint azzal a szokásos szöveggel, hogy nincs értelme ilyesmin lovagolni, hiszen minden nyelven ki lehet fejezni bármit– hol egyszerűbben, hol körülményesebben, a lényeg úgyis az, hogy megértsék a mondanivalónkat. A mai témánk ugyanakkor a történeti-jelentéstani háttere miatt érdekes.

Azoknak, akik tanultak vagy beszélnek angolul (bizonyára az olvasók többsége), teljesen kézenfekvőnek tűnhet, hogy egy nyelvben kell lennie ’áll’ (to stand)és ’ül’ (to sit) jelentésű igéknek, hiszen ezek legalább annyira alapvető kifejezések, mint mondjuk az ’eszik’ vagy a ’megy’ – gondolhatnánk. Ám amikor valaki elkezd ismerkedni a spanyollal, azzal a furcsasággal szembesülhet, hogy ebben a nyelvben bizony nincsenek olyan igék, amelyek konkrétan ezeket jelentenék – vannak viszont olyanok, amelyek a velük kapcsolatos cselekvést, állapotváltozást fejezik ki: levantar(se)’felkel [feláll, felül]’, sentarse’leül’, parar(se)’leáll, megáll’ (bár az amerikai spanyolban ennek van ’áll’ jelentése is) stb.

Hol áll ez a palota?

Ha pedig konkrétan azt szeretnénk mondani, hogy valaki ’áll’ vagy ’ül’, akkor az estar de/en pie (szó szerint: ’lábon van’), illetve az estar sentado, -da (szó szerint: ’le van ülve’) körülírásokkal tehetjük meg. De visszatérve az eredeti felvetésünkre, miért is nincs ezekre külön ige, ha egyszer tényleg annyira általános „cselekvéseknek” tűnnek? A válasz – ha hisszük, ha nem – az, hogy éppen ezért nincs! Ugyanis már elődeink – vagyis a spanyolok elődei – is úgy voltak ezzel, hogy annyira általános igék, hogy aztán olyan sok mindenre kezdték el őket használni, míg a végén az eredeti jelentésük teljesen „elhalványult”. De mely igékről is van szó?

Az bizonyára nem okoz meglepetést, hogy az egyik az estar, a latin STĀRE’áll’ folytatója, amelyet már a latinban is rengetegféle értelemben használtak: többek között ’vesztegel’, ’valahol/valakivel van’, ’jó/rossz kedve van’ stb. Történetileg ugyanebből a tőből származnak (reduplikációval) a -sistir végű igék is: pl. asistir’jelen van’, consistir’áll valamiből’ (vö. constar), desistir’eláll [valamitől], felhagy [valamivel]’, existir’létezik’ (eredetileg: ’előáll’), insistir’kitart [valami mellett], ragaszkodik [valamihez]’, persistir’hosszan tart, kitart’, resistir’ellenáll’ stb.

Az igazi meglepetés azonban a ser, melynek esete egy picit bonyolultabb. Maga a főnévi igenév (amely egy régebbi seer alakból vonódott össze) és a belőle képzett igeidők (jövő: seré, condicional: sería), az igenevek (participio: sidoés gerundio: siendo), továbbá a kötőmód jelen ideje (sea) a latin SEDĒRE’ül’ igéből származik (ugyanennek egy *SEDENTĀRE változatából jön a sentar is), amely szintén már a latinban is jelentette azt, hogy ’tartózkodik, van’. Az összes többi alakja a latin ESSE (beszélt latin *ÉSSĔRE) ’van’ igéből ered – vagyis e két ige paradigmája valószínűleg már a kései latinban egyesült Hispániában.

Están sentadas, porque se han sentado.

Röviden összefoglalva tehát, valamikor régen létezett a latinban ’áll’ és ’ül’ jelentésű ige, amelyeket annyira általános jelentésekben is használtak, hogy specifikus jelentéstartalmukat mára elvesztették, és mindinkább a ’van’ különböző árnyalatait kezdték kifejezni – ezt tükrözi a mai spanyol használat. Ha belegondolunk, tulajdonképpen elég ritkán is van arra szükség, hogy az állés ül igéket a szó szoros értelmükben használjuk – ha pedig éppen e testhelyzetek kifejezése a cél, akkor bőven megteszi a körülírás is. Már csak hab a tortán, hogy ’fekszik’ ige létezik ugyan (yacer), de azt sem használják, csak az irodalmi nyelvben, és ott is csak átvitt értelemben – ’hever’, illetve ’nyugszik [halott]’, továbbá (főleg a jogi nyelvben) ’hál valakivel’ jelentésben. Úgy tűnik tehát, hogy a spanyol anyanyelvűeknek ilyen igékre egyszerűen nincs is szükségük...

A baezai egyetem régi épülete ma középiskolának ad helyet.
(Forrás: Wikimedia Commons, GFDL/CC)

Olvasónk nagyon jól felismerte, hogy a(z escuela) secundaria’középiskola’ kifejezés etimológiailag a segundo’második’ szóval van összefüggésben.¹ De akkor miért nem *segundaria? Hiszen tényleg így lenne a leglogikusabb. Nos, ez egyáltalán nem egyedi eset a spanyolban: egy eléggé gyakori szókincsbeli-hangtani jelenséggel állunk szemben, amelyről érdemes több szót is ejteni.

Az efféle váltakozásoknak alapvetően két oka lehetséges. Az egyik, hogy az egyazon tőről fakadó szavak más-más utakon kerülnek a latinból a spanyolba. Ilyenkor a jelenség hasonló a szóhasadással létrejött duplikátumokhoz, a különbség csupán, hogy a duplikátumok ugyanannak a latin szónak a kétféle (ritkán többféle) eredményei a spanyolban, itt viszont csak a tő eredete azonos. A tőduplikátumok is úgy keletkeznek, hogy az egyik alak a beszédből „öröklődik át”, a másik pedig az írott nyelvből honosodik meg: az utóbbiak tehát valójában latin jövevényszavak, s esetükben csak a végződést igazítják a spanyol szavak megszokott hangalakjához, de nem zajlanak le a beszédre egyébként jellemző hangváltozások. (Van persze egy köztes kategória is, az ún. „félművelt” eredetű szavak, spanyolul semicultismos: ezek ugyan a beszélt nyelvből öröklődnek, de mivel mindvégig a művelt vagy vallási nyelvhasználathoz tartoztak, kevésbé távolodtak el a latin hangalaktól.)

A másik ok pusztán hangtani, vagyis a beszélt nyelven belüli: ugyanaz a hang többféleképpen is megváltozhat a környezetétől függően. Erre nagyon jó példa bizonyos rendhagyó igék ragozása, amelyek éppen azért lettek rendhagyóak, mert hangalakjuk a természetes fonetikai változásokat, nem pedig a szabályos ragozási mintákat követte. Így például a saber’tud’ ige bizonyos alakjaiban /b/-t (sabe’tudja’, sabía’tudta’, sabrá’tudni fogja’ stb.), míg másokban /p/-t találunk (supo’megtudta’, sepa’hogy tudja’, supiera’ha tudná’ stb.). Bármelyik is legyen az ok a fentiek közül, a leggyakoribbak a zöngésségi váltakozások: /b/~/p/ (pl. aberturaés apertura), /g/~/k/ (ld. segundoés secundario), /d/~/t/ (pl. Ecuador, de ecuatoriano);² vagy az egyéb gyengülésekkel összefüggőek, pl. az /f/ ~ ([h] >) ∅ ~ /b/ [β], mint amit a fecha’dátum’, de: hecho’tett’, illetve provecho’haszon’ szavakban találunk (melyek töve végső soron ugyanabból a latin FÁCĔRE’csinál’ igéből származik).

Gimnázium Valenciában (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Térjünk vissza konkrétan olvasónk észrevételére. A segundo, -a : secundario, -a páros esetében egyértelműen az első okkal állunk szemben: a segundo a latinból örökölt alak (< SECŬNDUM, vö. según’szerint, miszerint’, amely ugyanebből rövidült), a secundario, -a pedig művelt eredetű átvétel, ezért nem zöngésült a [k]. (Érdekesség, hogy ennek szabályosan folytatódott vagy képzett duplikátuma a segundero, -ra melléknév ’második termésből származó [gyümölcs]’ jelentéssel.) Maga a szóbokor a seguir (sigo, seguí, seguido; < lat. SĔQUĪ) ’követ(kezik)’ igéből származik; tulajdonképpen azért is rendhagyó sok nyelvben a ’második’ jelentésű melléknév, mert nem a ’kettő’ számnévből, hanem egy ’következő’ jelentésű szóból ered (az angol second természetesen a francián keresztüli latin átvétel).

A segundo alakot illetően magyarázatra szorul még az [u]. A latinban ugyanis ez rövid magánhangzó volt, ami azt jelenti, hogy [o]-t kellene várnunk a helyén: *segondo (vö. ol. secondo). Nazális mássalhangzók – [m], [n], [ŋ] – és [l] előtt azonban számos példa van a zárt szótagi rövid [u] megőrzésére;³ valószínűleg ez már a magában a latinban is ingadozott (pl. ŬNDA> onda’hullám’, de ŬNGLA> uña’köröm’, *ŬNCTĀRE> untar’ken’, PŬGNU [pũŋnu] > puño’ököl’, illetve *CŬLMINE> cumbre’csúcs’, DŬLCE> dulce’édes’, MŬLTU> mucho/muy’sok/nagyon’ stb. – a MŬNDU> mundo’világ’ ugyanakkor nem túl releváns, mert részben művelt eredetű).

(Forrás: El Mexicano)

Felhasznált források

Coromines, Joan (1963): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª edición.
RAE–ASALE (2014): Diccionario de la lengua española (DRAE), 23.ª edición.
Wikipédia spanyol nyelvenés Wiktionary

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________

¹	Az escuela secundaria az általános kifejezés bármilyen fajta középiskolára. A magyar ’szakközépiskola’ megfelelője leginkább az escuela secundaria técnica, míg a ’gimnázium’ spanyolul instituto de educación/enseñanza secundaria (’középfokú oktatási intézet’), gyakori rövidítéssel csak IES.
²	A zöngésségi váltakozás fonémaszinten értendő, mivel fonetikailag a spanyol zárhangok nem csak zöngétlen–zöngés párokat alkotnak, hanem az esetek többségében zöngétlen zárhang <=> zöngés közelítőhang szembenállás figyelhető meg (tehát [p]–[β], [t]–[ð], [k]–[ɣ]), amely a természetes gyengülés folyamatából adódik.
³	A magánhangzók egyrészt hajlamosak záródni az orrhangok előtt (ugyanez megfigyelhető a portugálban és a románban is), másrészt a szótagzáró [l] a latinban velarizált (köznapi nyelven „kemény” vagy „sötét”: [ɫ]) volt – mindez az [u] megnyílása ellen dolgozott.

Szótárajánló: Hablando en plata – Magyarán szólva

Egy nagyon színes cikk

¡Ya lo sabremos todo!

Felhasznált irodalom

A katalánok „gót-alánok”?

Gilipollas – Gil y pollas?

Felhasznált források

Nem minden spanyol, ami spanyol! español, hispano, hispánico, latino

Van-e köze Galiciának Galíciához?

Rendhagyó többes szám a spanyolban

Gránátvörös vagy gránitvörös a Barça színe?

Felhasznált források

Tanta incertidumbre

Felhasznált források

¡Caramba! Spanyolországban nincs is ilyen?

Felhasznált források

Az ir a + infinitivo szerkezetről

A megmurdel és a spanyol morir

Felhasznált források

Vuélveme a querer – Szeress újra

Harmatos permet

Felhasznált források

Az ebéd nem is ebéd?

Übereli-e a hiper- a szupert?

Nem kétlem, csak nem tudom

Miért nincs a spanyolban áll és ül jelentésű ige?

Ha segundo, akkor miért secundaria?

Felhasznált források