Korábban már olvashattunk arról, hogy a hangsúlyos szótagi (eredetileg rövid) latin nyílt [o] – IPA [ɔ] – a spanyolban ue [u̯ɛ] kettőshangzóként folytatódott, és hogy ez a változás feltehetően milyen okokra vezethető vissza. Ezzel kapcsolatosan merült fel egy érdekes fonetikai kísérlet ötlete, amely azt hivatott igazolni, hogy ez fordítva is működhet. A nyelvészek megnyugtatására előrebocsátom, hogy nem egy laboratóriumi körülmények között végzett, minden tudományos elvárást kielégítő kísérletről van szó (ez nem is volt cél, és e keretek között kivitelezhetetlen), hanem tényleg csak egy gondolatébresztő ötletről.
Az ún. percepciós fonetika a beszélt nyelvet nem a hangképzés (artikuláció), hanem a hallás, a beszédhangok érzékelése (percepció), tehát a hallgató oldaláról közelíti meg: vagyis az ember az anyanyelv (vagy akár egy idegen nyelv) megtanulása során miként hallja a környezetében lévő beszélők által képzett hangokat. A hangváltozásoknak többek között az is az egyik oka, hogy a nyelv generációkon keresztül történő átadása során „nem halljuk tökéletesen” a beszédhangok képzési mozzanatait, ezért nem tudjuk pontosan ugyanúgy ejteni őket, ahogy az előző generációk.
A kísérletben részt vevőknek az volt a feladata, hogy az első benyomásukra hagyatkozva írjanak le kiejtés szerint egy hallott spanyol szót, amely hangsúlyos szótagi ue diftongust tartalmazott (természetesen a résztvevők ezt nem tudták előre). Fontos volt, hogy lehetőleg olyanok vegyenek részt a vizsgálatban, akik nem tanultak spanyolul, azaz ne tudják, hogy a szó hogy van leírva – a legideálisabb nyilván az lett volna, ha még azt sem tudják, milyen nyelvű szót hallanak. (A résztvevők mindegyike magyar anyanyelvű volt.)
A kísérleti alanyok egyik része a muerte [ˈmu̯ɛr.te] ’halál’, másik része pedig a fuerte [ˈfu̯ɛr.te] ’erős’ szót kapta (a szóválasztás egyébként teljesen véletlenszerűen történt, így a jelentésüknek a kísérlet szempontjából semmi jelentősége nem volt), három-három, különböző területekről származó anyanyelvi beszélőtől. Az eredmények az alábbiakban foglalhatóak össze.
Mindjárt az első érdekesség, hogy azok közül, akiknek a muerte szó jutott, csak azok hallották bele a [u̯ɛ] kettőshangzót, akik – nagy valószínűséggel – ismerték az írásmódját és a jelentését, tehát már találkoztak vele előtte. Mindenki más vagy (nyílt) [o]-t vagy [oa]~[u̯a]-t, illetve [oe]-t vélt hallani a diftongus helyén. Ebből a szempontból erre a szóra nagyjából azonos eredmények születtek.
A másik csoportban, akik a fuerte szót kapták, már változatosabb volt a kép. Itt már többen hallottak a hangsúlyos szótagban [ɛ] hangot, illetve [u̯ɛ] diftongust, de szintén legalább fele arányban voltak, akik [o]-t hallottak (a három közül legalább egy beszélőnél), és érkezett egy olyan megoldás is, aki a [u̯ɛ] helyén [ö]-t is hallott. S bár nem a mássalhangzók érzékelése képezte a vizsgálat tárgyát, meglepő és érdekes, hogy az alanyok közül feltűnően sokan [kv-] ~ [hv-] ~ [pv-] hangoknak hallották a szókezdő [fu̯-] csoportot (bár ez valószínűleg a felvétel minőségének köszönhető), valamint az is, hogy a [t]-t elég sokan hallották [d]-nek ebben a szóban.
Sokan meg tudták állapítani azt is, hogy a szavak végén zárt [e] hallható: ezt magyar é-nek írták át. Az alábbiakban minden kedves olvasó meghallgathatja a kísérletben is felhasznált három-három felvételt (zárójelben a beszélő származásával) és eldöntheti maga is, hogy pontosan mit hall.
Összegezve az eddigieket, a kísérlet eredményeiből kétféle tanulság vonható le. Az egyik, hogy az íráskép, illetőleg a szó előzetes ismerete egyértelműen befolyásolja azt, hogy milyen hangokat „hallunk bele”. A másik pedig, hogy a [u̯ɛ] diftongus simán hallható (nyíló) [o]-szerűen, vagyis pontosan annak, ami a gyökereiben volt is: e két hang között tehát elég nagy a fonetikai „átjárhatóság”.
A kérdés már csak az, hogy a ue kezdetben valóban csak egy nyíló [o]-t volt-e hivatott jelölni (és csak később, az írásbeliség hatására kezdték el [u̯ɛ]-nek is ejteni); vagy pedig a nyíló [o]-ba az adott latin nyelvjárás beszélői valóban a [u̯ɛ] diftongust „hallották bele”, és ezért rögzült így az íráshagyományban.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani minden kedves ismerősnek és kollégának, aki részt vett a kísérletben és ezzel hozzájárult e cikk megszületéséhez.
Az ún. percepciós fonetika a beszélt nyelvet nem a hangképzés (artikuláció), hanem a hallás, a beszédhangok érzékelése (percepció), tehát a hallgató oldaláról közelíti meg: vagyis az ember az anyanyelv (vagy akár egy idegen nyelv) megtanulása során miként hallja a környezetében lévő beszélők által képzett hangokat. A hangváltozásoknak többek között az is az egyik oka, hogy a nyelv generációkon keresztül történő átadása során „nem halljuk tökéletesen” a beszédhangok képzési mozzanatait, ezért nem tudjuk pontosan ugyanúgy ejteni őket, ahogy az előző generációk.
 |
| (Forrás: El Mexicano / Fondox / Wikimedia Commons, Apache Lincense) |
A kísérletben részt vevőknek az volt a feladata, hogy az első benyomásukra hagyatkozva írjanak le kiejtés szerint egy hallott spanyol szót, amely hangsúlyos szótagi ue diftongust tartalmazott (természetesen a résztvevők ezt nem tudták előre). Fontos volt, hogy lehetőleg olyanok vegyenek részt a vizsgálatban, akik nem tanultak spanyolul, azaz ne tudják, hogy a szó hogy van leírva – a legideálisabb nyilván az lett volna, ha még azt sem tudják, milyen nyelvű szót hallanak. (A résztvevők mindegyike magyar anyanyelvű volt.)
A kísérleti alanyok egyik része a muerte [ˈmu̯ɛr.te] ’halál’, másik része pedig a fuerte [ˈfu̯ɛr.te] ’erős’ szót kapta (a szóválasztás egyébként teljesen véletlenszerűen történt, így a jelentésüknek a kísérlet szempontjából semmi jelentősége nem volt), három-három, különböző területekről származó anyanyelvi beszélőtől. Az eredmények az alábbiakban foglalhatóak össze.
Mindjárt az első érdekesség, hogy azok közül, akiknek a muerte szó jutott, csak azok hallották bele a [u̯ɛ] kettőshangzót, akik – nagy valószínűséggel – ismerték az írásmódját és a jelentését, tehát már találkoztak vele előtte. Mindenki más vagy (nyílt) [o]-t vagy [oa]~[u̯a]-t, illetve [oe]-t vélt hallani a diftongus helyén. Ebből a szempontból erre a szóra nagyjából azonos eredmények születtek.
A másik csoportban, akik a fuerte szót kapták, már változatosabb volt a kép. Itt már többen hallottak a hangsúlyos szótagban [ɛ] hangot, illetve [u̯ɛ] diftongust, de szintén legalább fele arányban voltak, akik [o]-t hallottak (a három közül legalább egy beszélőnél), és érkezett egy olyan megoldás is, aki a [u̯ɛ] helyén [ö]-t is hallott. S bár nem a mássalhangzók érzékelése képezte a vizsgálat tárgyát, meglepő és érdekes, hogy az alanyok közül feltűnően sokan [kv-] ~ [hv-] ~ [pv-] hangoknak hallották a szókezdő [fu̯-] csoportot (bár ez valószínűleg a felvétel minőségének köszönhető), valamint az is, hogy a [t]-t elég sokan hallották [d]-nek ebben a szóban.
Sokan meg tudták állapítani azt is, hogy a szavak végén zárt [e] hallható: ezt magyar é-nek írták át. Az alábbiakban minden kedves olvasó meghallgathatja a kísérletben is felhasznált három-három felvételt (zárójelben a beszélő származásával) és eldöntheti maga is, hogy pontosan mit hall.
| (Kolumbia) | (Mexikó) |
| (Spanyolország, Kanári-szigetek) | (Spanyolország, Valencia) |
| (Spanyolország, Madrid) | (Kolumbia) |
Összegezve az eddigieket, a kísérlet eredményeiből kétféle tanulság vonható le. Az egyik, hogy az íráskép, illetőleg a szó előzetes ismerete egyértelműen befolyásolja azt, hogy milyen hangokat „hallunk bele”. A másik pedig, hogy a [u̯ɛ] diftongus simán hallható (nyíló) [o]-szerűen, vagyis pontosan annak, ami a gyökereiben volt is: e két hang között tehát elég nagy a fonetikai „átjárhatóság”.
A kérdés már csak az, hogy a ue kezdetben valóban csak egy nyíló [o]-t volt-e hivatott jelölni (és csak később, az írásbeliség hatására kezdték el [u̯ɛ]-nek is ejteni); vagy pedig a nyíló [o]-ba az adott latin nyelvjárás beszélői valóban a [u̯ɛ] diftongust „hallották bele”, és ezért rögzült így az íráshagyományban.
Ezúton is szeretnék köszönetet mondani minden kedves ismerősnek és kollégának, aki részt vett a kísérletben és ezzel hozzájárult e cikk megszületéséhez.
