El Mexicano

Római rabszolganő filmen (Lesley-Ann Brandt)

Az talán nem lesz túl nagy meglepetés a kedves olvasóknak, hogy a spanyol esclavo, -va’rabszolga(nő)’ és eslavo, -va’szláv’ szavak ugyanarról a tőről fakadnak – de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy melyik volt előbb és hogyan alakult ki belőle a másik jelentés. Lássuk, mit is mond erről a DRAE esclavo szócikkének etimológiai megjegyzése:

Del lat. mediev.sclavus, este del gr.bizant.σκλάβος sklábos,der. regres. deσκλαβηνός sklabēnós; propiamente ’eslavo’, y este del eslavo slovĕninŭ, nombre que se daba a sí mismo el pueblo eslavo, que fue víctima de la esclavitud en el Oriente medieval.

Vagyis a ’rabszolga’ „a középkori latin sclavus-ból jön, ez a bizánci görög szklávosz-ból [a bizánci görög kiejtést a magyar olvasatnak megfelelően adjuk vissza; az ékezet hangsúlyt jelöl – a szerk.], amely a szklavinósz-ból keletkezett elvonással; tulajdonképpen ’szláv’, ez pedig a szláv slovĕninŭ-ból, ahogy a szláv nép nevezte magát, amely a rabszolgaság áldozata lett a középkori Keleten”. Nagyjából ugyanez szerepel más etimológiai forrásokban is.

Szegény szlávokat tehát gyakran keletre hurcolták rabszolgáknak, amely olyannyira jellemző lehetett a középkorban, hogy ma ebből származik sok olyan európai nyelv ’rabszolga’ jelentésű szava is, melynek a görög vagy a latin volt a forrása (így többek között – francia közvetítéssel – az angol slave is). Miért is érdekes ez? Nos, az egyáltalán nem ritka a népneveknél, hogy eredetileg valamilyen emberi tulajdonságot, foglalkozást, sőt, társadalmi státuszt jelentettek; de itt éppen fordítva történt: egy nép nevéből lett társadalmi státuszt jelölő szó.

A két alakváltozat (ti. a lat. Slavusés sclavus), illetve a nekik köszönhető jelentéshasadás oka a görögben keresendő: a görögöknek valamiért gondot okozott a szókezdő [szl-] mássalhangzócsoport kiejtése, ezért „megtámogatták” egy zárhanggal, amely [k] formájában szúródott be. (Hasonló – bár nem egészen ugyanilyen jellegű – hangváltozás a már többször is emlegetett spanyol [mn] > [mr] > [mbr] is, pl. NŌMĬNE> nomne> nomre> nombre’név’).

A teljesség igénye nélkül... (Forrás: El Mexicano)

A végére hagytam viszont a dolog legizgalmasabb részét, amit talán nem is sejtenek az olvasók. A latin sclavus az olasz köznyelvbe schiavo [szkjávo] alakban került be, de a velencei megfelelője s-ciavo [szcsávo] vagy s-ciao [szcsáo], amelyet régen a s-ciao vostro’szolgálatára’ üdvözlőformulában használtak. Ez aztán ciao alakra egyszerűsödött, amelyet ma már nem csak az olaszok használnak mint bizalmas köszönést (találkozáskor és búcsúzáskor egyaránt), hanem szinte az egész világon ismerik. Természetesen a spanyol nyelvterületen is használatos (az olasszal ellentétben csak búcsúzáskor!) a bizalmas nyelvben: Dél-Amerika országaiban (Kolumbia és Venezuela kivételével), továbbá Guatemalában és Puerto Ricóban chau, máshol chao formában.

A segítségért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Minden írásbeliséggel rendelkező nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket általában nem írunk le. Nem azért, mert nem tudnánk őket leírni, hanem egyszerűen azért, mert nem részei az írott nyelvnek, vagyis nem szokás őket leírni. Valami egészen más miatt „nem lehet” viszont leírni a spanyol salir’kimegy, kijön stb.’ ige egyes szám második személyű felszólító alakjának – sal (tú)– a részes névmással (le, les) alkotott összetételét – legalábbis a spanyol akadémiai helyesírás szerint. A problémáról – nevezzük „salirle-paradoxon”-nak – a KultúrTapas magazin írt nemrég. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire valós ez a probléma, egyáltalán lehet-e annak nevezni.

Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.

(Forrás: 1wallpaper.net)

De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).

A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso’elé(be) megy’ (pl. ’menj elébe!’) stb.

Akár simán lehetne salle(s). Ugyanis nincs még egy salle alakú szó, amelyben az ll digráf által jelölt mássalhangzót kellene ejteni és ez félreértést okozhatna (de ha lenne is, akkor is majdnem biztos, hogy nem fordulhatna elő ugyanazon szövegkörnyezetekben, tehát gyakorlatilag ez sem jelentene akadályt, ahogy a számos azonos alakú szó sem). Továbbá nem ez lenne az egyetlen kivételes eset: ott van pl. a subrayar’aláhúz, kiemel’ ige, amelyben szintén nem a bonthatatlan /br/ csoportot találjuk, hanem a sub- ’alá-’ toldalékés a rayar’vonalaz’ ige összetételét, ahol a /b/ és az /r/ külön szótagokhoz tartoznak, mégsem okoz egyetlen anyanyelvi beszélőnek sem gondot, hogy ezt nem [su.bra.ˈʝar]-nak, hanem [sub.raˈʝar]-nak kell olvasni, hosszabban pergetett [r]-rel (). Ugyanígy például a hangsúlytalan [i] és az [e] kapcsolata sem mindig kettőshangzó (pl. a riéndose [ri.ˈen.do.se] ’nevetve’ alakban sem: ), amin szintén nem akadnak fenn a beszélők.
Ha viszont nem akarjuk nagyon megerőszakolni a helyesírást, de mégis szeretnénk, hogy az olvasó fejében ez ne okozzon zavart, írhatnánk kötőjellel: sal-le(s). Semmilyen észérv nem szólhat az ellen, hogy ilyen esetben kötőjelet használjunk, és így nem is kellene olyan megoldáshoz sem folyamodni, amely a spanyol íráshagyományban nem létezik (mint a katalánban, ahol a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ll] hangot egy középső ponttal jelölik, pl. paral·lel’párhuzamos’).
De természetesen semmiből sem állna egyszerűen megváltoztatni a helyesírási szabályzatot, ha már úgyis nagyjából tízévente változtatják, és kiegészíteni egy mondattal az ehhez hasonló különleges esetekre. Be kellene látni, hogy egy olyan helyesírási rendszerben, amely egyszerre több, olykor egymással ellentétes elvnek akar megfelelni (mint jelen esetben a hangjelölés kontra szóelemzés), mindig is lesznek esetek, amikor kompromisszumos megoldást kell alkalmazni, és az nem lehet az, hogy „ne írjunk le ilyet”. (Kiváló magyar párhuzam lehetne erre a pácsó’pácoláshoz használt só’ esete, amelyben nem [cs] hangot ejtünk, hanem [c] és [s] kapcsolatát.)

No es aconsejable salirle al paso– Nem tanácsos elébe vágni (Videó: Baladincz Bendegúz)
A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.

Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenosés az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy [el.ˈla.do] el lado’az oldal’ vagy [e.ˈla.do] helado’fagyi’. Más téma, hogy ilyesmivel a nyelvtanok úgy általában nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő a kérdés: például az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért pl. az ha sido’volt’ és az has sido’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban is, de nincs [sː].)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Akárki, akármi, bárhol, bármilyen, valamikor, valahogy, semmilyen, semennyi stb. – ugye ismerősek? A hagyományos nyelvtan szerint ezek az ún. „általános”, illetve „határozatlan névmások”, melyeknek anyanyelvünk szép sorával rendelkezik. De hogy mondjuk őket spanyolul? Hát ez itt a nagy kérdés! Míg egy részüknek (minden, mindenki, mindegyik, mindig, valami, valaki, valamelyik/valamilyen, semmi, senki, semelyik/semmilyen, soha) van közvetlen megfelelője, addig másokat csak körülírni lehet. De ne ijedjünk meg, hiszen mindegyiket ki lehet valahogy fejezni! O sea, no hay que preocuparse, pues cada uno puede expresarse de alguna manera.

Ebben kíván segítséget nyújtani az alábbi táblázat. (Az ötlet Pétertől származik, ezúton is köszönjük neki!) A querer kötőmódjával alkotható igei körülírások (pl. Puedes hacerlo cuando quieras’Akármikor megcsinálhatod’) kék színnel szerepelnek (érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar akár- előtag is az akar igéből származik). Az algunoés a ninguno, valamint a cualquiera (többes száma cualesquiera) rövidülnek főnév előtt. Sok sikert a használatához!

Kattints a nagyításhoz vagy töltsd le PDF formátumban! (Forrás: El Mexicano– v1.0)

Ha bármilyen kérdésed van a táblázattal kapcsolatban vagy valami nem érthető, oszd meg az észrevételed hozzászólásban! Akárhogy is legyen, segítünk! Cualquier pregunta si tienes acerca del uso de la tabla o si no entiendes algo, ¡compártelo en comentario! Sea como sea, ¡te ayudaremos!

28 évvel ezelőtt, kezdő nyelvtanulóként, amikor az idegen nyelvek közül az oroszról volt még csak némi fogalmam, az első néhány spanyolóra után az volt a benyomásom, hogy „nagyon hülye nyelv ez a spanyol”. Persze valójában nem a kiejtése vagy a hangzása nem tetszett, hanem egyből szemet szúrt például a szókezdő ll- (hát hogy kezdődhet dupla mássalhangzóval egy szó??) vagy a ¿¡fejjel lefelé írt kérdő- és felkiáltójelek!? Az első benyomásomat az is megalapozta, hogy az első évfolyamra sajnos nem éppen a hatékony nyelvtanítás és a kiváló nyelvtanárok voltak jellemzőek, amiről természetesen nem a spanyol mint idegen nyelv tehetett. (Szerencsére a második évfolyamtól minden megoldódott, amikor kaptunk egy felkészült, anyanyelvi tanárt – de ez már nem idetartozó téma.)

Mindez a bevezető arra volt jó, hogy lássuk: az, hogy mi mennyire furcsa, csupán attól függ, hogy mennyi minden mást (nem) ismerünk. A továbbiakban azt is látni fogjuk, hogy a spanyol egyáltalán nem különösebb, mint bármelyik más újlatin nyelv(változat), és a következőkben felsorolt „furcsaságokhoz” hasonló példákat lényegében bármelyik nyelvből, nyelvjárásból ki lehetne ragadni.

Újlatin nyelvek, nyelvváltozatok Európában (Forrás: Brittanica.com)

A spanyolt az alábbi néhány jellegzetes tulajdonsága miatt találhatjuk érdekesnek:

Az egyetlen újlatin nyelv (mi is az, hogy nyelv?), amelyben van [ch] hang (valami hasonlót ejtünk a doh, pech szavakban): így hangzik a jés a ge, gi csoportok mássalhangzója, melyek helyén más újlatin nyelvekben [dzs] vagy [zs] hangot találunk.
Az európai spanyol„pöszesége” (vagyis a dentális [sz], amelyet a z, és e, i előtt a c jelöl).
Sok szóban néma h-t találunk ott, ahol a latinban és a rokon nyelvi megfelelőkben f- van (pl. FACERE’csinál’ > sp. hacer, de port. fazer, ol. fare, fr. faire, rom. face).
A v- szó elején [b]-nek hangzik, a -b- meg magánhangzók között a [v]-hez hasonlóan.
A déli nyelvjárásokban– Andalúzia, Kanári-szigetek, Antillák, Közép- és Dél-Amerika nagyobb része – a szó(tag) végi -s [h]-vá gyengül vagy kiesik.
A kedvenc mumus, a szókezdő ll-.

Nézzük most ezekkel kapcsolatban a tényeket. Az való igaz, hogy a [ch] nem túl gyakori – jobban mondva nem egy jellemző – mássalhangzó az újlatin nyelvekben, de egyáltalán nem egyedi. A spanyolban inkább az a szokatlan, hogy éppen jés a g betűk jelölik – az viszont, hogy a helyesírás mely hangot milyen betűvel jelöl, csak önkényes döntés kérdése. De ha nem az írásból indulunk ki, máris láthatjuk, hogy ez a hang megvan sok francia és portugál nyelvjárásban is, méghozzá az /r/ fonéma egyik ejtésmódjaként. Bár nem ugyanez a hang, de [h] van az ismertebb újlatin nyelvek közül a románban (igaz, csak a nem latin eredetű jövevényszavakban) és számos más, kevésbé közismert újlatin nyelvváltozatban is (lásd még később).

Svájc harmadik újlatin – és negyedik hivatalos – nyelve a több változatban élő romans.
Számunkra tényleg bizarr az európai spanyol nyelvjárások többségében használt [θ] hang (ez van pl. az angol thing szóban is): egyrészt azért, mert magyar nyelvterületen ez beszédhibának számít, így negatív asszociáció társul hozzá; másfelől ahhoz vagyunk szokva, hogy a népszerűbb „nagy nyelvekben” a ce, ci csoportok c-je magyaros [sz]-nek vagy [c]-nek hangzik. Ám jó, ha tudjuk, hogy a dentális [sz]-t nem csak az ibériai spanyolban és a galiciaiban, hanem az észak-olaszországi velenceiben és a legarchaikusabb szárd nyelvjárásban, a nuoróiban is használják, sőt, a t megvalósulásaként megvan a toszkán nyelvjárásban is, amely az olasz köznyelv alapja.

Nincs olyan furcsa dolog a spanyolban, melynek ne lenne párja
valamelyik olasz dialektusban (Forrás: Commons, közkincs)

Az, hogy a latin f- jó néhány spanyol szóban h-vá gyengült (amelyet már nem ejtenek), szintén nem kizárólagos. Ugyanez megtörtént az okcitán gascogne-i nyelvjárásában, de ott minden helyzetben (a spanyolban csak magánhangzó előtt, de még ott sem mindig): pl. a fiesta’ünnep’ szónak hèsta [heszto], a flor’virág’ főnévnek pedig hlor [lu] felel meg. De megtalálható ez a jelenség a dél-olaszországi calabriai (figyeljük csak meg, hogy mondják a festa, franestra, fabbrica, facia szavakat!), illetve egyes szárd, sőt, román nyelvjárásokban is, messze a spanyol-okcitán nyelvterülettől. Mi sem bizonyítja jobban, hogy teljesen általános hangváltozásról van szó.

A bés a v betűk által jelölt mássalhangzók közötti ejtésbeli különbség megszűnése, mely jelenséget a szakirodalom betacizmus-ként ismer, az Ibériai-félszigeten beszélt újlatin nyelvváltozatokon kívül szintén megvan az okcitánban, a szárdban, bizonyos délolasz nyelvjárásokban, valamint történetileg a románból is vannak rá példák (nem is részletezném, mert külön cikkben foglalkoztunk vele).

Az -s szó(tag) végi gyengülése – azaz gyenge [h]-nak ejtése vagy kiesése – pedig olyannyira nem új, viszont annál általánosabb dolog, hogy már az ólatinban is megfigyelhető volt (az, hogy a klasszikus korban nem általánosult, részben az ókori nyelvművelőknek köszönhető); a beszéd útján örökölt francia szavakban meg mára teljesen el is tűnt (a helyesírásban sokszor egy kúpos ékezettel ellátott magánhangzó jelzi, hogy utána -s következett a latinban, pl. fête< FESTA’ünnep’). Az Észak-Olaszországban beszélt lombard keleti nyelvjárásaiban viszont a magánhangzó előtti s is gyakran [h]-ként valósul meg, ezért a keleti lombard leginkább az „andalúziai akcentussal beszélt okcitán” benyomását keltheti bennünk:

(Az elhangzott szöveg átirata megtalálható a videó oldalán.)
S elérkeztünk oda, amivel kezdtem, a jellegzetes szókezdő ll-hez – ami persze inkább helyesírási hagyomány kérdése. Azért írnak így bizonyos szavakat, mert az a mássalhangzó, amelyet ez a digráf eredetileg jelöl, és néhány nyelvjárásban máig ejtik is, az ún. „jésített l” (átírásban [ʎ] vagy [lʲ]), olyan mássalhangzócsoportok folytatása, amelyek egyik tagja [l] volt a latinban – leginkább a [kl], [pl] és [ll] csoportoké. Minden bizonnyal ezek [l] hangja már magában a latinban is jésített volt, amely aztán vagy megmaradt valamilyen formában, vagy a másik mássalhangzóval „összeolvadva” egy harmadik hang keletkezett: pl. CLAMĀRE’hív’ > ol. chiamare [kjamáre], rom. chemá [kʲemá], sp. llamar [gyamár], port.-gal. chamar [csamár, samár], velencei ciamar [csamár] stb.

Nagyobb dialektuskontinuumok Európában
(Forrás: Commons, GFDL/CC)

A fentiek alapján már beláthatjuk, hogy abban a néhány hangtani sajátosságban, ami miatt a spanyolt az újlatin nyelvek egzotikumának vélhetnénk, tulajdonképpen semmi különleges nincs. A „furcsaság” csak abból adódhat, hogy az újlatin nyelvváltozatoknak (ahogy a világ összes többi, kb. 5000 ma élő nyelvének is) mindössze apró töredékét ismerjük. E nyelvváltozatok ugyanis egy hatalmas és nagyjából összefüggő nyelvjárás-folytonosságot alkotnak, s hogy e rengeteg, többé-kevésbé eltérő változat közül éppen abban a néhányban, amelyik egy-egy ország nemzeti nyelvévé vált, nem pont ugyanolyan változások történtek, mint a spanyolban, az részben csak véletlen.

Végül figyelembe kell venni azt az esetet is, amikor adott nyelvváltozat természetesen meglévő tulajdonsága társadalmilag megbélyegzetté válik. Többek között ilyen az egyes olasz nyelvjárásokban (az köznyelv alapját képező toszkánban is, mint fentebb írtam) használatos [θ] hang, vagy ugyanez a legdélebbi spanyol nyelvjárásokban, ahol az s betűvel jelölt mássalhangzó helyén is ezt ejtik. Ilyenkor előfordul, hogy a tanult beszélők a társadalmi nyomás hatására tudatosan megváltoztatják a kiejtésüket, áttérve egy elfogadottabb nyelvváltozat használatára – csupán ennek köszönhető az is, hogy a mai olasz köznyelvben és a spanyol nyelvjárások többségében nincs dentális [θ] hang.

*Csak mássalhangzós tövű igében (Forrás: El Mexicano)

A spanyolban nincsenek olyan -er végződésű igék, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u- lenne. Eddig talán fel sem tűnt minden spanyolosnak, pedig nem teljesen véletlen az sem, hogy éppen beberés vivir igék vannak, nem *biberés *viver. Na de hogy miért? Pontosan erre keressük a választ a cikkben. Kezdjük mindjárt a legelején: mi az, hogy tőmagánhangzó?

A spanyol ige szótári alakja, a főnévi igenév(infinitivo) végződése szerint három igeragozási osztályt különböztetünk meg: az elsőbe az -ar, a másodikba az -er, a harmadikba az -ir végű igék tartoznak (a végződésben lévő -a-, -e- és -i- ún. tematikus magánhangzó). Ha az infinitivo végződését levágjuk, megkapjuk az ige tövét, melynek (utolsó) magánhangzója a tőmagánhangzó (vocal radical). Az am|ar tehát a-tövű, a tem|er e-tövű, a viv|ir i-tövű, míg a mor|ir o-tövű, a conduc|ir pedig u-tövű ige. A tőmagánhangzó megegyezik a jelen idejű tőhangsúlyos alakok (E/1–3. és T/3.) hangsúlyos magánhangzójával. Ez alól egyedül a félhangzós tövű -ar végű igék képeznek kivételt – pl. cambiar (cámbio), estudiar (estúdio), averiguar (averíguo) stb. –, amelyek tőmagánhangzója -i- vagy -u-, de az minden ragozásban hangsúlytalan (hiszen nem „valódi”, azaz nem szótagalkotó magánhangzó).

Az 1. és 3. ragozású igéknél mind az öt magánhangzó-fonéma lehet tőmagánhangzó, a 2. ragozásban viszont csak az -a-, -e- és -o- lehet az, az -i- és az -u- nem (azaz nincsenek ilyen igék):

pl. cantar, llevar, tirar, volar, jugar;
pl. valer, querer, correr, de nincs *viver vagy *currer;
pl. salir, venir, vivir, morir, unir.

Vagyis az *–i—erés *–u—er tilalma egy fonotaktikai szabály az igénél, amely alól nincs – és a történeti adatok szerint már a régi spanyolban sem volt – kivétel (szemben a portugállal, ahol van pl. dizer, viverés aduzer). A nagy kérdés, hogy miért alakult ez így. Ehhez először is tudni kell, hogy a spanyol igeragozás fonológiailag egy „zártabb” rendszer, mint a névszóké, azaz több a korlátozás, például az egyes igealakok hangsúlya kötött. Fontos továbbá, hogy a 3. latin igeragozásnak, amelybe a harmadéles ´-ĕre végződésű igék tartoztak, a spanyolban nincs folytatása: az ilyen igék vagy -er (amely a latinban a 2. ragozás volt) vagy -ir (a 4. latin igeragozásnak felelt meg) végűekké váltak – ezért van az is, hogy a spanyol infinitivo csak véghangsúlyos lehet.

A változás tehát a 2. (-ēre)és 3. (´-ĕre) igeragozáshoz tartozó latin igéket érintette (az 1. -āreés a 4. -īre ragozási osztályba tartozó igék nagy többsége a spanyolban is megmaradt ugyanebben a ragozásban), és hogy melyik lett -er végű, illetve melyik sorolódott át az -ir végződésű ragozáshoz, azt alapvetően egyfajta magánhangzó-harmóniához hasonló „húzóerő” határozta meg, amely a tőmagánhangzó nyíltságával-zártságával volt összefüggésben.

A természet harmóniája

Fonetikai szempontból a spanyol magánhangzóknak három nyíltsági foka van: nyílt az [a], középállású az [e] és [o], valamint zárt az [i] és [u]. Az egyetlen nyílt magánhangzó, az [a] semleges, mindhárom igeragozás tövében előfordulhat. A két középállású magánhangzó, az [e] és [o] viszont leginkább csak egymás mellett „szeretnek” szerepelni, és ugyanez igaz a zárt [i] és [u] esetében is. A szabály pedig úgy működött, hogy azok a 2. és 3. ragozású latin igék, amelyek korai kasztíliai paradigmáján belül előfordult vagy az [i] vagy az [u] tőmagánhangzóként, -ir végűekké váltak, ellenben azok, amelyek tőmagánhangzója [e] vagy [o] (vagy semleges [a]) volt végig a paradigmában, az -er ragozáshoz kerültek. (Az e~ieés o~ue váltakozást mutató igékben az [i̯] és [u̯] félhangzó nem számít a szabály szempontjából: az ilyen igék ettől még e- vagy o-tövűek; azonban az e~i váltakozásnál az [i] már igen.)

Vagyis lényegében a két legzártabb magánhangzó e húzóerő hatására „kizáródott” a 2. igeragozás tövéből, valószínűleg azt biztosítva ezzel (figyelembe véve a gyakori [i~e], [u~o] ingadozást), hogy a három megmaradt igeragozási osztály a spanyolban még jobban elkülönüljön egymástól. Lássunk néhány konkrét példát is az alábbiakban (a magánhangzó-változásokhoz itt egy kis segítség; később kitérünk a problémás esetekre is):

a latin tőben -ĭ- vagy -ŭ-→ spanyol (nem váltakozó) -e-és -o-→ -er osztály:
pl. BĬBERE, TĬMĒRE, CŬRRERE, RŬMPERE> beber, temer, correr, romper;
A latin tőben -e- vagy -o-→ nem váltakozó -e-, -o- vagy váltakozó e~ie, o~ue→ -er osztály:
pl. CRĒDERE, PĔRDERE, MŎVĒRE, PŌNERE> creer, perder, mover, poner;
A latin tőben -i- vagy -u- → a spanyolban változatlanul marad → -ir osztály:
pl. SCRĪBERE, VĪVERE, ADDŪCERE, FŬNDERE> escribir, vivir, aducir, hundir;
A latin tőben -ĕ- vagy -i- → a spanyolban váltakozó e~i vagy i~e paradigma → -ir osztály:
pl. PĔTERE, DĪCERE, RĪDĒRE, TĬNGERE> pedir (pido), decir (digo), reír (río), teñir (tiño).

Habár nem túl gyakran, de előfordul a spanyolban [o] > [u] változás is; figyelemre méltó példa erre a COMPLĒRE> cumplir ige (szabályosan *compler alakot várnánk), amely ezért került át a 2. latin igeragozásból a spanyol -ir osztályba. A régi spanyol infinitivo (complir)és participio (complido) még az [o]-t őrizték a tőben, de a ragozott alakokban már akkor is -u- szerepelt.

Az eddigieket összefoglalva... (Forrás: El Mexicano)

Mint a felsorolt példákból is látszik, a rendhagyó igék esetében a főnévi igenév tulajdonképpen csak másodlagos a szabály működése szempontjából – igazából a jelen idejű ragozásban előforduló tőmagánhangzók számítanak. Az infinitivo alapján pl. a decir e-tövű lenne (de így semmi akadálya nem lenne, hogy *decer legyen), ám valójában i-tövű, ami – azon túl, hogy tudjuk, hogy a latin tőben hosszú ī volt – onnan is látszik, hogy a futuroés condicional rövidült töve dir-, továbbá a participio is dicho. Az eredeti tőbeli [i], amely már az óspanyolban is ingadozott hangsúlytalan szótagban (vö. dezir ~ dizir, dezía ~ dizía), csupán gyengülés következtében lett [e]. Némileg hasonló a helyzet még néhány főnéviigenév-típusnál, amelyeket itt a reír (< RĪDĒRE) és a teñir (< TĬNGERE) képviselnek. Ezek történetileg szintén i-tövűek (bár a második tövében rövid volt az [i] a latinban, ezt a nazális-palatális mássalhangzó kompenzálta, így nem nyílt meg hangsúlyos helyzetben), a főnévi igenév tövének [i] > [e] változása a hangsúlytalanságon kívül elhasonulás eredménye, amely az *[ii] és *[iYi] (Y = bármilyen palatális mássalhangzó) tilalma miatt lépett működésbe. (A mai nyelvben [ii] és [iYi] csak képzett/toldalékolt alakokban fordul elő, mint pl. Rociito [a Rocío becézése], niñito’kisfiú’, cosquillitas’csikizés’ stb.)

Magánhangzós tövű igéknél egy kicsivel több a megkötés... (Forrás: El Mexicano)

Egy kis magyarázatra szorul még a pedir (< PĔTERE) és az hundir (< FŬNDERE). Mivel mindkét ige latin tövében rövid volt a magánhangzó, az elsőnél [i̯e] kettőshangzót várnánk a tőhangsúlyos alakokban (*piedo, *piedes, *piede, *pieden), a másodiknál pedig [o]-t (*hondo, *hondes stb.), amelyek belefértek volna az -er osztályba. A pedir esetében azonban már a kezdetektől fogva csak az [i]-s alakok dokumentáltak, tehát nem tudni, hogy léteztek-e valaha a feltételezett kettőshangzós formák, vagy valamilyen analógiás hatásra eleve e~i paradigmájúvá vált az ige. Az hundir esetén valószínűleg a szótag végi nazális „záróhatásával” van dolgunk, ahogy más példa is van a spanyolban ilyesfajta ingadozásra (vö. SECŬNDU> segúnés segundo), esetleg még az hondo (< FŬNDU) melléknévtől való megkülönböztetés is szóba jöhetne.

Néhány, kivételes esetben előfordult az is, hogy egy ige utólag váltott ragozási osztályt, pl. BÁTTUERE> bater→ batir, *INNÁDDERE(in- + áddere’hozzáad’) > eñader ~ añader→ añadir, RĔDDERE> render→ rendir (az első kettőnél talán egy keletebbi nyelvjárás hatása jöhet szóba, a harmadik viszont magyarázható azzal, hogy az eredeti e~ie váltakozás kettőshangzója i-vé egyszerűsödött). Végezetül el kell még mondani azt is, hogy sok művelt eredetű – vagyis a latinból közvetlenül kölcsönzött – ige, amely a latinban a 3. ragozáshoz tartozott, szintén -ir végű lett, így pl. az advertir (< advĕrtĕre), convertir (< convĕrtĕre) stb. szemben az örökölt verter (< VĔRTĔRE) igével – ez azonban már egy más típusú jelenség, amely túlmutat a spanyol igeragozáson (vö. ol. avvertire, convertire).

Felhasznált irodalom

Lloyd, Paul M. (1987): From Latin to Spanish. Historical Phonology and Morphology of the Spanish Language, American Philosophical Society, Philadelphia, 281–294.

Köszönet az észrevételekért Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek és Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A szavak jelentése nem következik automatikusan a hangalakjukból (a hangutánzó szavak kivételével, persze): e kettős tagolódás – vagyis a hangalak és a jelentés – jellemzően független egymástól (ezt nevezik a nyelvészek a „nyelvi jelek önkényességének”). Létezik viszont egy spanyol szó, amelynek hangalakjában van valami, amire maga a jelentése utal.

Ez a szó pedig nem más, mint az hiato,

melynek jelentése ’hiátus’, azaz ’hangrés’. Így nevezik a spanyolban azt, amikor két egymás melletti magánhangzó eltérő szótagokhoz tartozik, vagyis nem alkotnak kettőshangzót. És az -ia- ebben a szóban bizony nem kettőshangzó: ha szótagolni szeretnénk, hi-a-to [i.á.to] () lenne. (Vigyázat! Ez nem ugyanaz, mint a helyesírási elválasztás, amelyre szigorúbb megkötések érvényesek.) Onnan is látszik, hogy itt az [i] nem félhangzó, hogy az y’és’ kötőszó e alakot ölt előtte az erőltetett hangzás elkerülése érdekében, pl. a diptongos e hiatos’kettőshangzók és hiátusok’ kifejezésben (vö. pl. tigre y hiena’tigris és hiéna’, ahol az utóbbiban kettőshangzót találunk).*

Egy másfajta hiátus... Un hiato de otro tipo...

Mint korábban szó volt róla, a spanyol helyesírás nem jelöli azt az esetet, amikor a hangsúlytalan [i] vagy [u] és egy másik magánhangzó kapcsolata nem kettőshangzóként, hanem hiátussal ejtődik (a helyesírás szempontjából az ilyen magánhangzó-kombinációk minden esetben diftongusnak minősülnek), és véletlenül(?) pont ez a szó is ilyen, legalábbis a választékos beszédben. (Tekintettel arra, hogy művelt eredetű, az is érdekes kérdés lenne, hogy vajon nem a jelentése miatt van-e így.) De nyilván nem ez az egyetlen „kivétel”: kettőshangzót ejtünk pl. a cambiar’cserél, változtat/változik’ igében, de hiátussal ejtődik az enviar’küld’: [kam.bi̯ár] vs. [em.bi.ár] – és még rengeteg hasonló szópárt fel lehetne sorolni. (Az átírásokban az ékezet a hangsúlyt jelöli.)

Ezzel a problémával egyébként sem az anyanyelvi, sem az idegennyelv-oktatási hagyomány nem foglalkozik (ez is egyfajta hiátus!), egyszerűen nem vesznek róla tudomást. Figyeljük csak meg például az alábbi oktatóvideón (4:50-től), ahogy a spanyol lány jól kimagyarázza, hogy a veintiún [bei̯n.ti.ún] ’huszonegy’ jelentésű szóban „két kettőshangzó van” és ezért „két szótagú”, sőt, még hozzá is teszi, hogy „bár furcsán hangzik”, miután kényszerből megpróbál ott is diftongust ejteni, ahol nincs, és a spontán beszédben valószínűleg soha nem ejtené úgy.

Meg a fenéket van két kettőshangzó a veintiún-ban...
Többek között ebből is látszik, hogy miért nem jó a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) egyre merevebb helyesírási-fonológiai szemlélete, amely bizonyos kérdésekben – mint ebben is – az egyszerűbb szabályozás érdekében inkább nélkülözi a valós beszéd változatosságát, félrevezető magyarázkodásba kényszerítve ezzel a nyelv művelőit.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* Valójában itt a kötőszó eredeti e (< lat. et) alakjának megőrzéséről van szó, amely gyengülés következtében vált [i]-vé a többi helyzetben, valószínűleg először magánhangzóval kezdődő szavak előtt.

(Forrás: El Mexicano)

Bizonyára minden spanyolos járt már úgy, hogy meglátott egy számunkra teljesen hétköznapi dolgot, mondjuk az íróasztalon, és nem tudta a spanyol megfelelőjét: hogy nevezik spanyolul például a lyukasztógépet? – Nos, hogy ilyen ne fordulhasson elő, íme a megoldás!

A német Naumann & Göbel Verlagsgesellschaft mbHspanyol–magyar Képes szótára (szerzők: Katrin Höller, Christina Kuhn; magyar fordítás: Böröczki Krisztina; lektorálta: Marto Ágnes) nem csak nyelvtanulóknak ajánlott, hanem mindenki számára hasznos lehet, aki szeretné bővíteni a szókincsét. A több mint 6000 kifejezést és szófordulatot tartalmazó, 2400 színes fotóval illusztrált kiadványban témakörök szerint csoportosítva találhatjuk a spanyol szókészletet, amely nem csupán hétköznapi témákat tartalmaz, hanem például az emberi testtel, egészséggel vagy éppen a földrajzzal kapcsolatos szakkifejezésekkel is gazdagabbak lehetünk belőle!

A könyv egy könnyen áttekinthető tartalomjegyzékkel kezdődik, amelyben a témakörök címeit – spanyolul és magyarul – eltérő színek jelölik, az alábbi csoportosítás szerint:

La gente– Az ember
La salud– Az egészség
La educación y la vida profesional– Tanulás és munka
La casa– A ház
Las aficiones– Szabadidő
Las comidas y las bebidas– Ételek és italok
En la ciudad– A városban
Los medios de transporte, el tráfico– Közlekedés
Viajar– Utazás
Las plantas y los animales– Növények és állatok
Los números y los datos– Számok és tények
La Tierra y la geografía– A Föld és a földrajz
Otras expresiones y locuciones– Egyéb kifejezések és szófordulatok
El índice alfabético– Címszójegyzék

A magyar fordítások, mint láthatjuk, nem mindig „szó szerintiek”, hanem a mindennapi nyelvhasználathoz igazítottak (egy lépés a korszerű nyelvoktatás irányába!), ugyanakkor a spanyol névelő nem minden esetben lenne indokolt – és ez végig jellemzi a kiadványt – a kifejezésekben (erre még visszatérünk később), de nyilván a főnevek nyelvtani nemének elsajátítása céljából használták mindenütt a szerzők. A szótár végén betűrendes címmutató is található. (Mintaoldalért kattints ide.)

(Forrás: El Mexicano)

Azonban ez még nem minden! A kiadvány megvásárlásával egy szótanuló programhoz is hozzájutunk, amelyet ide kattintva tölthetünk le, miután beírtuk a szótár első oldalán található felhasználónevet és jelszót. Az egyszerűen kezelhető Képes szótár program két részből áll (ezek között a program bármelyik képernyőjéről válthatunk): kifejezéseket kereshetünk mindkét irányban, valamint a tudásunkat ellenőrizhetjük az adott témakör, majd fejezet kiválasztása után. A szavaknak és kifejezéseknek a kiejtését is hallhatjuk minden esetben, európai spanyol változatban.

A program egyetlen hátulütője, hogy a szótanuló modul kizárólag a szótár által megadott formában fogadja el helyesnek a beírt kifejezéseket. Ez azt jelenti, hogy ha pl. a ’pajzsmirigy’ megfelelőjeként a kiadványban la glándula tiroides szerepel, akkor a tiroides, el tiroides, la tiroides vagy a névelő nélküli glándula tiroides is hibásnak minősül – ami viszont nem túl szerencsés, hiszen ezek közül mindegyik alak egyformán helyes és használatos. Ugyanez vonatkozik a kis- és nagybetűk használatára is, amely ráadásul nem is mindig következetes a programban (pl. a csillagképek neveinél). Ezekre az apróságokra igazán gondolhattak volna a készítők.

(Forrás: El Mexicano)

A fenti kisebb hiányosságoktól eltekintve én úgy gondolom, hogy egy szavunk sem lehet: egy valóban praktikus, életszerű, áttekinthető és könnyen kezelhető szótárról és programról van szó, amely egyik spanyolos polcáról és számítógépéről sem hiányozhat. Ráadásul az ára is meglehetősen baráti: 2000 forint alatt van. Jó tanulást és szórakozást!

Technikai adatok

EAN: 9783625170778
ISBN: 3625170778
Kötésmód: cérnafűzött, puha kartonfedelű
Oldalszám: 352
Méret: 160×199×25 cm
Tömeg: 750 g
Kiadás éve: 2016

Kelet-Ázsia legnagyobb országát talán nem kell bemutatni, amely egyúttal a világ legtöbb beszélővel rendelkező nyelvváltozatának is otthont ad. Nevét azonban egyes nyelvekben, mint például a magyarban, a finnben (Kiina), a horvátban (Kina) vagy a románban(China) [k]-val mondják, míg másokban, ahogy az angolban (China), a spanyolban (China)és az olaszban(Cina) [cs]-vel. Határeset a német, amelyben a China valakinek [kʰína], másnak [chʲína], sőt, [sína] és [csína] is lehet.

Ebben idáig nem is lenne semmi különös, hiszen jól ismert és meglehetősen általános az elöl képzett magánhangzók előtti [k] > [cs] hangváltozás, az ún. palatalizáció, így feltételezhetnénk, hogy a mai nyelvek egy része egy olyan nyelvből vette át az országnevet, amely a [k]-t megőrizte [i] előtt is, más nyelvek pedig egy olyanból, amelyben ez [cs]-vé lágyult. Csak hogy itt valami egészen másról van szó.

Kezdjük ott, hogy a név modern formájában, az ország megjelölésére csupán a 16. században terjedt el, és a régi nyelvekből semmilyen hasonló nem ismert, amelyik [k] hanggal kezdődne. Szintén gyanús lehet az ógörög Σῖναι [színaj] és a kései latin Sīnæ [színe] megnevezés – innen származik a tudományos kifejezések sino- előtagja is, úgymint sinológia’kínai nyelvvel és kultúrával foglalkozó tudomány’ –, amelyet valószínűleg az arab aṣ-ṣīn’a kíniaiak’ közvetített e nyelvekbe. Ez eredetileg a Kelet-Ázsiában lévő népekre utalt, akiket ma dél-kínaiakként azonosítanánk. Végső forrása feltehetően ugyanaz lehetett, mint a modern változaté – ez utóbbi eredetét fogjuk megnézni a továbbiakban.

A különböző forrásokból annyi bizonyos, hogy Európába valamelyik indoiráni nyelv (hindi, szanszkrit vagy perzsa) közvetítette, és abban is megegyeznek az utalások, hogy az eredeti alak Cīna [csína] lehetett. (Kiinduló forrása bizonytalan. Az egyik legelterjedtebb feltételezés szerint egy Csin– nemzetközi átírásban Qin, kínai ejtése: [ʦʲʰin] – dinasztia neve volt.) Ez aztán a középkori portugálbaChina alakban került, [csína] ejtéssel. A középkori olaszok ezt nem tudhatták, amikor az írott formát mit sem sejtve átvették a portugálból, így a régi olaszban, ahol e, i előtt a chéppen a [k] hangot jelölte (ahogy ma is), [kína] olvasatúvá vált. Persze az olaszok utána rájöttek erre és korrigálták a helyesírást az eredeti ejtésnek megfelelően – így jutunk el a mai olasz Cina alakhoz –, de már késő volt: addigra néhány nyelv, köztük a magyar is, átvette a régi olaszból a [k]-val ejtett változatot.

Vagyis röviden, e hangalaki kettősség oka pusztán írásbeli eredetű, méghozzá az a fránya ch tehet mindenről, amely a portugálban és az olaszban eltérő mássalhangzókat jelölt. Így ma azokban a nyelvekben mondják [k]-val az ország nevét, amelyekbe a régi olasz közvetítette (valószínű, hogy ugyanezért lett a Σῖναι-ból is egyszer csak Κίνα az újgörögben), míg azokban [cs]-vel vagy hasonló palatális mássalhangzóval, melyekbe a portugálból került.

Ha szeretnél ismerkedni a kínai nyelvvel is, próbáld ki a magyar fejlesztésű CHDICT kínai–magyar nyílt online szótárat!

Felhasznált források

Harper, Douglas (2001–2017): Online Etymology Dictionary (www.etymonline.com)
RAE, ASALE (2014): Diccionario de la lengua española, 23.ª edición (dle.rae.es)
Wikiszótár különböző nyelvű változatai (www.wiktionary.org)

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Római mérföldkő (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Különösképpen az újlatin nyelvekútjára igaz ez, de nyilván egyik sem teljesen egyenes. Régebben már szó volt arról, hogy miért nehéz azt megállapítani, hogy egy újlatin nyelvváltozat mennyire áll közel egy másikhoz, vagy magához a latinhoz. Olvasónk, Éva az alábbit állította erről egy korábbi cikkhezírt facebookos hozzászólásában (kiemelések tőlem):

A spanyol eleve közelebb áll a latinhoz, mint bármelyik másik újlatin nyelv, ennek oka azonban nem csak a fejlődése, hanem a hagyományőrző, nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika [szókincs – a szerk.]

A mondatban két dolog szerepel: az egyik a nyelv természetes változása („fejlődése”, ahogy olvasónk fogalmaz), a másik pedig a mesterséges, nyelvművelői beavatkozás („nagyon ritkán és óvatosan tett újítással elfogadott nyelv és lexika”). Éva nyelvész, szakterülete a középkori irodalom kutatása, így nem meglepő, hogy nyelvművelői oldalról közelíti meg a kérdést.

A két dolgot azonban el kell különítenünk. Amikor a nyelvtörténészek a nyelv természetes változását (fejlődését) vizsgálják, akkor azok az elemek lesznek a meghatározó mérföldkövek, amelyeket a beszédben folyamatosan használtak – hiszen változni is csak az tud, amit az anyanyelvi beszélők szüntelenül használnak. A beszéd útján örökölt legalapvetőbb szavakból lehet a nyelvre jellemző rendszeres hangváltozásokat is leírni. Ilyenek lehetnek például az egyszerű számnevek, személyes névmások, a leggyakoribb igék, természeti elemek, jelenségek stb. Azok a szavak ellenben, amelyeket a művelt, írni-olvasni tudó réteg (ne feledjük, a középkorról beszélünk!) vezetett be a klasszikus latinból történő közvetlen kölcsönzéssel, nem árulnak el semmit a nyelv természetes változásairól, mivel nem tartoztak a beszélők aktív szókincséhez (hiszen ellenkező esetben nem kellett volna „átvenni” őket a latinból), ezért nagyon nem is változhattak meg. Spanyol szakkifejezéssel ezek az ún. cultismos, azaz műveltségi eredetű szavak, szemben a beszéd útján folytonossággal örökölt szavakkal (palabras heredadas vagy patrimoniales).

A természetes úton örökölt elemek alapján nem lehet egyértelműen kimondani, hogy a spanyol bármelyik másikújlatin nyelvnél közelebb állna a latinhoz. Vannak persze újlatin nyelvek, amelyek esetében nem kérdés, hogy jobban eltávolodtak a latintól, mint a spanyol (leginkább a francia és a többi galloromán nyelv, főként a szavak erős lerövidülése, az igeragozás leegyszerűsödése és a szórend jóval kötöttebbé válása miatt), azonban a spanyol hangváltozások között is vannak lényeges újítások (például a – többi nyugati újlatin nyelvváltozattal közös – magánhangzók közötti /p t k/ > /b d g/ gyengülés, amelyre szemléletes példa az APOTHĒCA> bodega’borospince, italbolt’), és az sem elhanyagolható, hogy a kb. 15. századig még leginkább az olaszéval összevethető bonyolultságú spanyol mássalhangzórendszer a 16–17. század folyamán lényegesen leegyszerűsödött. (Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy noha a mai spanyol hangzókészlet közelebb áll a klasszikus latinéhoz, mint a többi újlatin nyelvé, ez csupán véletlen, nem pedig a latin állapot közvetlen folytatása.) Ha az alaktant nézzük, főleg az igeragozásban a spanyol eléggé konzervatív, még az olaszhoz viszonyítva is, de nem jobban, mint pl. a galiciai vagy a szardíniai. Ugyanez elmondható a szókincséről is, amelyben viszont a portugállalés a románnal(!) osztozik, ha a latin örökséget nézzük.

Római híd Méridában a Guadiana folyón (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Az írott nyelvből átvett szavak hangalakját valóban a spanyol őrzi a legjobban: ezekben változatlanul maradtak például azok a mássalhangzó-torlódások, amelyek a beszédben leegyszerűsödtek, átalakultak: pl. SĔPTEMés OCTO> siete’7’ és ocho’8’, de: séptimo’7.’ és octavo’8.’, amelyek már művelt eredetűek (< séptĭmus, octāvus). Azonban tartsuk szem előtt, hogy egyrészt e szavak egytizedét sem használják a mindennapi beszédben, a tanulatlan beszélők ráadásul sok műveltségi eredetű szót nem is ismernek. Vagyis összefoglalva röviden és nagyon leegyszerűsítve, a spanyol írott nyelvről tényleg elmondható lenne, hogy – a nyelvművelők tevékenységének hála – valamennyi újlatin nyelv közül a legközelebb áll a latinhoz, csak éppen az írott nyelvet nem is beszéli senki.

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség a spanyol díaés jornada között. Mindkét szó a nappal mint időegységgel kapcsolatos. A día alapvetően két értelemben használatos: az egyik konkrétan a ’24 óra’, a másik pedig a ’nappal’, vagyis a 24 órából az az időszak, amikor nagyjából világos van. A jornada talán úgy közelíthető meg leginkább, mint a ’nap eseményeinek összessége’, ’munkanap’, ’napirend’. De nem csak emiatt érdekes ez a két rokon értelmű szó.

Mint azt a korábbi cikkekből már jól tudjuk, ahogy két szó hasonló hangalakja lehet csupán a véletlen műve, ugyanúgy előfordul ennek az ellenkezője is, amikor egymásra egyáltalán nem hasonlító szavak mégis azonos eredetűek. S bizony ez esetben az utóbbiról van szó: a di- és a j- ugyanarra a latin tőre vezethető vissza (itt most vonatkoztassunk el a spanyol j mai hangértékétől, amely viszonylag új fejlemény: eredetileg [zs] hangot jelölt, ahogy a rokon újlatin nyelvekben is).

Los vuelos de la jornada– A napi repülőjáratok

A día közvetlen előzményeként egy azonos beszélt latin *DĪA alak feltételezhető, amely a DĬE(M) – klasszikus latin DĬES– módosulata; az -A végződés a többi hasonló, 5. deklinációs ingadozó végződésű főnév (olyanok, mint MATERĬES ~ MATERĬA, SERĬES ~ SERĬA stb.) mintájára jött létre (ami viszont azért érdekes, mert a többitől eltérően hímnemű volt már a latinban is– nőnemben csak bizonyos rögzült kifejezésekben használták). A DĬES ~ *DĪA folytatóit az Ibériai-félszigetiújlatin nyelveken kívül megtaláljuk a szárdban(díe), a románban(zi, ziuă), a régi/irodalmi olaszban(dì), amely a köznyelvben már csak fosszilis elemként van jelen például a hét napjainak nevében(lunedì, martedì stb.) és északolasz nyelvváltozatokban (pl. lombard dé) is.

A jornada a spanyolban valószínűleg régi okcitán jövevényszó (mai okcitán ejtése kb. [dzsurnádo]) – ez magyarázza a szókezdő mássalhangzót is – és a művelt eredetű diurno, -na’nap(pal)i’ melléknévvel rokon (amely népi úton *yorno lenne). Mindkét szó forrása a latin DĬŬRNU(M) melléknév, amelyből az olasz giorno [dzsorno], a francia jour [zsur] és természetesen az okcitán jorn [dzsur] is származik. A latin melléknevet a középkorban kezdték el főnévként használni ’nappali időszak, nappal’, majd ezt kiterjesztve ’nap’ jelentésben. Az olasz giornataés a francia journée [zsurné] jelentéstanilag a spanyol jornada megfelelői.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Olvasónk, Nóri igencsak égető dilemmával keresett meg a Facebookon még július közepe táján, a válasz írásánál pedig én is óriási dilemmába botlottam – bár nem közvetlenül a kérdéshez kapcsolódóan. De mindenekelőtt lássuk, mi is az, ami ennyire nyugtalanította Nórit, akinek üzenetét érdemi változtatás nélkül idézem:

Sziasztok! Akkor már én is kérdezek egy etimológiait: a cigüeñaés a cigány között van összefüggés? Égető dilemmámat oldanátok fel egy korrekt etimológiai nyomozással. Köszönöm előre is! Az oldalatok szuper, nemrég találtam rátok, de sokat visszaolvastam, imádom.

Először is köszönjük szépen az elismerő szavakat, és reméljük, hogy olvasónk ebben a cikkben sem fog csalódni. A kérdésre a rövid válasz az, hogy a két szó között természetesen nincs összefüggés, bár tényleg elég vicces a hasonlóságuk (ami nekem eddig fel sem tűnt).

Cigüeña blanca– Fehér gólya(Ciconia ciconia)

Kezdjük az egyszerűbbik esettel. A magyar cigány szó egy déli szláv nyelv és talán a román közvetítésével a bizánci görög τσιγγάνι [cingányi] ’cigányok’ főnévre vezethető vissza, amely a τσιγγάνος [cingánosz] ’cigány’ többes száma. Ez pedig a görög ’Αθίγγανος [atʰínganosz] alak módosulása, amely egy 9. századi kis-ázsiai népcsoport neve lehetett (más források szerint a jelentése ’megérinthetetlen’). Itt még érdemes megjegyezni, hogy a spanyol gitano’cigány’ szónak ehhez nincs köze, hanem az a régi spanyol egiptano– ma egipcio (vö. angol gipsy)– ’egyiptomi’ rövidülése, ugyanis akkoriban úgy vélték, hogy Észak-Afrikából, nevezetesen Egyiptomból származnak.

Nyelvtörténeti szempontból sokkal érdekesebb a cigüeña [ejtsd: ] ’gólya’. Ez az azonos jelentésű a latin CĬCŌNĬA folytatója, amely egyébként ugyanarról az indoeurópai tőről fakad, mint a cantar’énekel’ ige (noha a gólyák éppen nem énekelnek). Ám a nyelvtörténetben jártas olvasónak rögtön fel kell, hogy tűnjön, hogy a latin szóban rövid az [i] és hosszú az [o], vagyis szabályos változást feltételezve ennek a spanyolban *cegoña alakot „kellett volna” eredményeznie. (Innen már csak a nagyon megszállottak olvassanak tovább!)

Cigány lány folyóparton

Két lehetséges magyarázat jöhet szóba arra, hogy miért nem így lett. Az egyik az lenne, hogy a magánhangzók hosszúsága a beszélt latinban ingadozott ebben a szóban, és a spanyol alak közvetlen forrása valójában egy *CĪCŎNĬA ejtésváltozat lehetett. Ha viszont ezt a lehetőséget kizárjuk, akkor az első két magánhangzó rendhagyó viselkedését külön-külön kell megmagyaráznunk. 1) A latin hangsúlytalan Ĭ ritkán [i] marad, amelyet a legegyszerűbb betudni a hangsúlytalan helyzeti [e~i] ingadozásnak (vö. SĬNE> sin, a szabályos *sen helyett). 2) A végződés [i̯] félhangzója gyakran „helyet cserél” az előtte lévő mássalhangzóval: itt feltehetően egy „hibrid” *cigoiña alakból kellene kiindulnunk, amelyben az [oi̯]-ból az [o] záródásával és az [i] megnyílásával [u̯e] lett.*

A CĬCŌNĬA> cigüeña tehát mindenképpen különleges elbírálás alá esik nyelvtörténeti szempontból, még akkor is, ha egyébként a feltételezett hangváltozások egyenként szabályosnak tekinthetőek.

(A képek forrása: pixabay.com– közkincs)

__________
* A proto-kasztíliaiban az [oi̯] és [u̯e] diftongusok kiegészítő eloszlásúak voltak, amit az olyan alakok bizonyítanak, mint pl. NŎCTE > *[nojte] > noche vagy ŎCTO > *[ojto] > ocho; vagyis a [j] jelenléte kizárta az ŏ> [u̯e] változást. A [j] beolvadása az utána lévő mássalhangzó palatalizálásával tehát már a diftongizációs korszak lezárulását követően mehetett végbe. Így viszont nem világos, hogy a *cigoiña alakban miért nem olvadt be a palatális mássalhangzóba. Ezért, véleményem szerint, a spanyol nyelvtörténészek állításával szemben itt inkább analógiás végződést kellene feltételezni, mintsem hangváltozást.

Sok szó esett már a spanyol igeragozásról, amely a tanulók egyik rémálma. Nem is csoda: nyugodtan mondhatjuk, hogy igeragozás nélkül nem is lenne túl izgalmas megtanulni spanyolul. Csakhogy a spanyolban szinte minden az ige köré épül, az a mondat központi eleme, egyetlen mondat sem maradhat nélküle, ugyebár. Az alábbi listán ezért igyekeztünk összeszedni néhány érdekes adatot a spanyol igékről, igeidőkről, amelyekből kiderül, mi teszi olyan bonyolulttá, egyúttal izgalmas kihívássá az igeragozás megtanulását.

Az igére épül... (A málagai katedrális. Forrás: Pixabay.com, CC0)

1. Szabályos és rendhagyó igék

A spanyolban kb. 11 000 ige van, amelyek közül kb. 1100 rendhagyó, vagyis a 10%-uk. Ez önmagában nem sok ugyan, de sajnos a mindennapi életben használt igék többsége éppen rendhagyó. A leggyakoribb szabálytalanság a tőbeli magánhangzó– hangsúlytól függő – váltakozása (o ~ ue, e ~ ie vagy e ~ i). Szerencsére az erősen rendhagyó, több eltérő tövet használó (ún. szuppletív) igéből mindössze kettő van: a ser (soy, fui, sido) létige és az ir (voy, fui, ido)’megy’ ige.

2. Igeidők, igemódok

A spanyol akadémiai nyelvtan három igemódot (kijelentő, kötő- és felszólító mód) és öt igenevet (infinitivo, infinitivo compuesto, gerundio, gerundio compuestoés participio) tart számon. Mindösszesen 17 igeidő létezik: ebből 10 a kijelentő (indicativo), 6 a kötőmódban(subjuntivo) van – amelyek közül kettőnek (imperfectoés pluscuamperfecto) kétféle ragozása is lehetséges (amara/amase, illetve hubiera/hubiese amado)–, egy pedig a felszólító módállító ragozása (a tiltás a kötőmód jelen idejével történik). Persze ma már nem mindegyiket használják: a kijelentő mód közvetlen régmúltja (hube amado), valamint a kötőmód két jövő ideje(amareés hubiere amado) mára kiveszett a beszédből (irodalmi művekben természetesen még előfordulhatnak).

3. Mindkét befejezett múlt idő elevenen él

Az újlatin nyelvek közül egyedül a spanyolban maradt fenn máig a kétféle befejezett múlt idő: az egyszerű (amé)és az összetett (he amado). Az előbbi a jelenhez nem kapcsolódó, az utóbbi a jelennel összefüggő események kifejezésére szolgál. A portugálban már csak az egyszerű, a franciában, az olaszban és a románban pedig csak az összetett múlt idő használatos. (Az összetett múlt idő valójában, eredetét tekintve, befejezett jelen idő volt.)

4. A létige múlt ideje egy őskövület

A spanyol a többi újlatin nyelvhez képest szinte változatlan alakban őrizte meg a latin létige, az esse (sum) befejezett múltjának ragozását, amely latinul így hangzott: fui, fuisti, fuit, fuimus, fuistis, fuerunt; spanyolul pedig így hangzik: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron. A hasonlóság már ránézésre is tagadhatatlanul szembetűnő.

5. A ’megy’ és a ’van’ befejezett múltja megegyezik

Tulajdonképpen a létige múlt idejét használják a ’megy’ (ir) ige egyszerű múltjaként is. Hasonló ez ahhoz, ahogy magyarul is sokszor mondjuk: „elmegyünk valahova”, de „voltunk valahol”. Hogy éppen melyik igéről van szó a kettő közül, az a szövegkörnyezetből viszonylag egyszerűen kitalálható (pl. fui al médico’orvoshoz mentem’ és fui médico’orvos lettem/voltam’).

6. Négy különböző ’van’ ige

A spanyolban külön igék szolgálnak az „állandó tulajdonság” (ser), az állapot/eredmény, helyzet, elhelyezkedés (estar: estoy, estuve, estado), az adott helyen való előfordulás, létezés (haber, személytelen: hay, hubo, habido), valamint a birtoklás (tener: tengo, tuve, tenido) kifejezésére – ráadásul mindegyik rendhagyó. Külön nehézséget okoz a serés az estar helyes használata, melyek között a különbség csak nagyon ideális esetben írható le a fentiek szerint – a gyakorlatban sajnos meg kell tanulni, hogy melyik melléknévvel melyik ige használatos. És ha ez még nem lenne elég, van egy ötödik ige is, amely konkrétan azt jelenti, hogy ’létezik’(existir: existo, existí, existido), de ez legalább, szerencsére, teljesen szabályos.

En esta foto hay edificios y coches. Estamos en Madrid, que es la capital de España. (Forrás: Pixabay.com, CC0)

7. Spanyolországon kívül nincs többes szám második személy

Mondhatnánk úgy is, hogy a latin-amerikai spanyolban többes számban „csak magázás létezik”. Persze ez azért túlzott egyszerűsítés; nyilván arról van szó, hogy bár nyelvtanilag a többes szám harmadik személyt használják, valójában ez fejezi ki a tegezést és a magázást egyaránt. A sors iróniája, hogy a latinban – és általában a régi nyelvekben – magázás egyáltalán nem létezett; mai formájában csak a 16. század környékén alakult ki.

8. Sok igeidőben az egyes szám első és harmadik személy látszólag megegyezik

Azért, mert ezeknek az alakoknak a végéről lekoptak az eredeti személyragok (pl. amaba’szerettem’ vagy ’szeretett’). A latinban még egyes szám első személyben -m, harmadik személyben pedig -t volt a végükön. Azonban az -m végződés már a klasszikus latinban sem jelölt semmilyen hangot a beszédben (így idővel írásban is elhagyták); a -t sokkal később kopott le (persze nem mindenhol: még fel-felbukkan a franciában egyes igealakok végén, de csak akkor ejtik, ha magánhangzóval kezdődő szó követi; illetve az elszigetelt és régies szárd nyelv is őrzi, gyenge [d]-nek ejtve).

9. Élettelen dolgokat nem szerethetünk, csak „tetszhetnek”

A spanyolban két ige is van, amellyel szeretetet fejezhetünk ki, az amar (amo, amé, amado)és a querer (quiero, quise, querido). Ám az utóbbi kizárólag emberre értve jelenti azt, hogy ’szeret’, dolgok esetében ’akar, kér, kíván, szeretne’. Az amar használható dolgokra is ’szeret’ jelentésben, de az túl nyálasan hangzik. Vagyis dolgokat nem igazán szerethetünk spanyolul, azok csak ’tetszhetnek’: erre szolgál a gustar(le) ige. Tehát pl. a „Szeretek úszni” mondat spanyolul úgy hangzik, hogy Me gusta nadar, ami szó szerint annyit tesz: ’Nekem tetszik az úszás’.

10. Nincsenek testhelyzeteket leíró igék

Bizony, a spanyolban nincsenek külön igék arra, hogy ’áll’, ’ül’ vagy ’fekszik’ – ezeket csak körülírásokkal lehet kifejezni. Léteznek viszont igék arra a mozzanatra, amelyek e testhelyzeteket eredményezik: levantarse’felkel (feláll, felül)’, detenerse vagy pararse’megáll’, sentarse’leül’ és acostarse’lefekszik’. Ez valószínűleg azért alakult így, mert a legritkább esetben volt szükség a latinban arra, hogy konkrét testhelyzeteket fejezzenek ki, ezért az ilyen igék jelentése megváltozott.

Spanyoltanulásnál sokszor okoz gondot, hogy mit melyik kérdőszóval kell megkérdezni. Ezekből szerencsére(?) nincs olyan sok a spanyolban, azonban ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lehetne mindent megkérdezni, amit magyarul is szoktunk – még ha ez kissé bonyolult is olykor. Sőt, éppen az az érdekes, hogy mindössze nyolc (8!) kérdőszó is elég ahhoz, hogy bármit meg tudjunk kérdezni, mint hamarosan látni fogjuk.

Ami viszont nem mindegy – s ez nehezíti meg egy kicsit a dolgunkat –, hogy milyen szófajta, illetve ige áll utánuk! Néhány kérdőszó használatával már korábban is foglalkoztunk, de összefoglaló írás még nem volt róluk. Most ezt bepótoljuk, remélem, ~~mindenki~~lesz, akinek hasznára válik!

Túl sok a kérdés! (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A kérdőszavak betűrendben szerepelnek. A fontosabbnak tartott különírt alakok az alapszónál vannak feltüntetve. Mivel a kérdőszavak hangsúlyosak a mondatban, a spanyol helyesírás ékezettel különbözteti meg őket a vonatkozó névmásoktól. Az áttekinthetőség érdekében a használatra vonatkozó magyarázó megjegyzéseket piros, a spanyol példákat kék színnel emeltük ki.

adónde (szintén: a dónde; ld. még: dónde). Hová? ¿Adónde vas? Hová mész?
cómo (lat. QUŌMODO).

[általában] Hogyan, miként, mi módon? ¿Cómo estás? Hogy vagy? ¿Cómo se hace eso? Hogyan kell ezt csinálni?¿Cómo lo quieres? Hogyan akarod/szeretnéd?
[ser létigével] Milyen? ¿Cómo es tu ciudad? Milyen a városod? ¿Cómo somos los seres vivos? Milyenek vagyunk mi, élőlények? ¿Cómo fueron los dinosaurios? Milyenek voltak a dinoszauruszok/őshüllők?

cuál, -es (lat. QUĀLE(M), -S [QUĀLIS]).

[ismert dolgok közül] Melyik? ¿Cuál es el mes más corto del año? Melyik az év legrövidebb hónapja? ¿Cuáles son tus canciones favoritas? Melyek (Mik) a kedvenc dalaid? ¿Cuál prefieres? Melyiket szeretnéd inkább? ¿Cuál es su nombre? Mi a neve? (A létező nevek közül melyik?)
[elméletileg sokféle lehetőség közül] Mi? ¿Cuál es el problema? Mi a baj/probléma? ¿Cuál es la solución? Mi a megoldás? ¿Cuál fue su delito? Mi volt az ő bűne?
[Latin-Amerikában, főnévvel: = qué] Miféle, milyen? ¿Cuál chica? Miféle/Milyen lány?

cuán (lat. QUAM; ld. még: cuánto). [választékos, melléknévvel vagy határozószóval] Mennyire? Milyen mértékben? ¿Cuán lejos está la estrella más cercana al Sol? Milyen messze van (Mennyire van messze) a Naphoz legközelebb lévő csillag?

cuándo (lat. QUANDO). Mikor? ¿Cuándo naciste? Mikor születtél? ¿Cuándo viene la primavera? Mikor jön a tavasz? ¿Cuándo es su aniversario? Mikor van az évfordulója/-juk?

cuánto, -a, -o, -os, -as (lat. QUANTU(M), -A, -U(M), -OS, -AS [QUANTUS]).

[általában] Hány? Mennyi? ¿Cuántos años tienes? Hány éves vagy? Cuántas habitaciones tiene ese hotel? Hány szobája van annak a szállodának? ¿Cuánta agua debemos beber? Mennyi vizet kell innunk? ¿Cuánto es/cuesta? Mennyibe kerül?
[egyes igékkel, semlegesnemben] Mennyire? ¿Cuánto me quieres? Mennyire szeretsz engem? ¿Cuánto lo sabe? Mennyire tudja?

dónde (lat. DE ŬNDE; ld. még: adónde).

[általában] Hol? Merre? ¿Dónde estás? Hol/Merre vagy? ¿Dónde será el encuentro? Hol lesz a találkozó? ¿Dónde se habla español? Hol beszélnek spanyolul?
[mozgást jelentő igékkel: = adónde] Hová? ¿Dónde vamos? Hová megyünk/menjünk?

qué (lat. QUĬD; univerzális, semlegesnemű kérdő névmás, ragozatlan).

[igével, általában] Mi? Mit? ¿Qué es esto? Mi ez? ¿Qué quieres de mí? Mit akarsz tőlem? ¿Qué dicen ellos? Mit mondanak ők? ¿Qué sucede aquí? Mi történik itt?
[véleményt, benyomást kifejező igékkel] Hogy? ¿Qué te parece? Hogy tetszik?
[főnévvel, általában] Miféle? Milyen (fajta, jellegű)? ¿Qué tipo de música te gusta? Milyen fajta zenét szeretsz? ¿A qué amigo hay que llamar? Miféle/Milyen barátot kell hívni? ¿Qué vestido le queda mejor? Miféle/Milyen ruha áll neki jobban? ¿Qué país visitarías? Milyen országot látogatnál meg?
[mennyiségre utaló főnévvel] Hány? Mennyi? ¿Qué hora es? Hány óra van? Mennyi az idő? ¿Qué tiempo dura el viaje? Mennyi ideig tart az utazás? ¿Qué cantidad de agua hay en nuestro cuerpo? Mennyi víz van a testünkben?
[melléknévvel, határozószóval, felkiáltásban is] Mennyire, mily(en). ¡Qué bella mujer! Milyen szép nő! ¡Qué rápido pasa el tiempo! Mennyire gyorsan megy az idő!

por qué. Miért, milyen okból? ¿Por qué no viniste? Miért nem jöttél el?
para qué. Minek, mire, mi célból? ¿Para qué sirve esto? Mire való ez?
de qué. Miről? ¿De qué me estás hablando? Miről beszélsz itt nekem?
qué tal (= cómo). Hogy (s mint)? ¿Qué tal (estás)? Hogy vagy? Mi újság?
qué tan[Latin-Amerikában] = cuán, qué 5.
qué tanto, -a, -o, -os, -as[Latin-Amerikában] = cuánto, qué 4.

quién, -es (lat. QUĔM [QUĬS]). Ki? Kik? ¿Quién es? Ki az? ¿Quiénes somos? Kik vagyunk? ¿Quién fue a la fiesta? Ki ment el a bulira?

a quién, -es.

[tárgyeset] Kit? Kiket? ¿A quién amas? Kit szeretsz? ¿A quiénes vemos en el cuadro? Kiket látunk a képen? ¿A quién eligió? Kit választott?
[részes esettel] Kinek? ¿A quién le dijo eso? Kinek mondta ezt?
[részes esettel, behatást, érintettséget kifejező igékkel] Kit? ¿A quién le importa? Kit érdekel? (Kinek fontos?) ¿A quién le molesta? Kit zavar?

con quién. Kivel? ¿Con quién vas al cine? Kivel mész moziba?

de quién. Kié? Kiről? Kitől? ¿De quién es esa canción? Kié (Kitől van) ez/az a dal? ¿De quién se trata? Kiről van szó?

A fentiekben megpróbáltam a magyar értelmezésük alapján csoportosítani a spanyol kérdőszók használatát. A lista persze sosem lehet teljes, hiszen képtelenség lenne minden szövegkörnyezetet felsorolni, de talán iránymutatásként szolgálhat a spanyol gondolkodásmód megértéséhez. A lényeg, hogy a megfelelő elöljárószó + kérdőszó kombinációval szinte mindent meg tudunk kérdezni!

¡Qué más da!– Mit számít!
Végezetül fontos megemlíteni, hogy bár kérdőszavaknak hívjuk őket, értelemszerűen felkiáltó mondatokban is használatosak, főleg a fokozó jelentéssel is bíró cómo, cuán, cuánto, qué.

Eldőlt: ez a két újlatin nyelv hangzik a legszebben – legalábbis a magyar facebookozók véleménye alapján. Az újlatin nyelvek népszerűségéről végzett nem reprezentatív, nem tudományos célú felmérésünkben arra voltunk kíváncsiak, hogy a hat legismertebb újlatin nyelv (francia, katalán, olasz, portugál, román, spanyol) közül melyiket tartják a felhasználók a legszebbnek. A felmérés egy négy kérdésből álló rövid kérdőívvel valósult meg, amelyek közül kettő feleletválasztós és kötelező, kettő pedig kifejtendő, opcionális jellegű volt. A kérdőív több nyelvi témájú oldalon is megosztásra került, a felmérésben összesen 306 felhasználó vett részt.

Róma, Sant’Angelo-híd és az Angyalvár (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Az első kérdésben arra kértük a felhasználókat, hogy a felsorolt nyelvek közül jelöljék be azokat, amelyeket már hallottak. Mivel a felmérés kifejezetten a nyelvek hangzásáról szólt, ezért a portugált és a spanyolt mindkét fő változatukban szerepeltettük, tekintettel arra, hogy az Ibériai-félszigeti, valamint az azon kívül beszélt (brazíliai, Kanári-szigeteki, illetve latin-amerikai) változataik hangzásvilága megítélésünk szerint eléggé különbözik ahhoz, hogy egy kívülálló ezeket eltérő nyelveknek hallhassa. Így összesen tehát nyolc nyelvváltozat került fel a listára. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy a legtöbben a franciát és az olaszt (egyenként 295) ismerték, s csak ezután következett a spanyol vagy a portugál legalább egyik változata (egyenként 273). Kissé furcsa volt azonban, hogy pl. Kanári-szigeteki vagy latin-amerikai spanyolt a résztvevők közül nem hallottak sokkal többen, mint katalánt (pedig a latin-amerikai sorozatok vagy popzene elterjedtsége miatt sokkal többet várnánk).

(Forrás: El Mexicano)

A második kérdésben azt a nyelvet (nyelvváltozatot) kellett kiválasztani ugyanerről a listáról, amelyik az adatközlőnek a legjobban tetszett az általa már hallottak közül. Igazából itt volt jelentősége az első kérdésre adott válasznak is, hiszen ha valaki pl. csak a francia, olasz és román nyelveket hallotta, akkor nem tetszhetett neki a spanyol vagy a portugál a legjobban – az értékelésnél így ki lehetett szűrni az irreleváns adatsorokat. Bár szinte egész végig a spanyol vezetett, nyers összesítésben mégis az olaszt jelölték meg a legtöbben (35,3%), ám a küzdelem így is rendkívül szoros volt: a spanyol (a két változatra adott szavazatok összegzésével) végül 0,6%-kal maradt csak alul.

(Forrás: El Mexicano)

Ha viszont az előbbiek szerint megszűrt adatokkal dolgozunk, vagyis csak azok válaszát vesszük figyelembe, akik legalább mind az öt „nagy nyelvet” (francia, olasz, portugál, román, spanyol) hallották már, akkor egyértelműen a spanyol lesz a befutó 38%-kal, így 5%-kal maga mögé utasítva az olaszt. A harmadik helyezett mindkét összesítés szerint a francia lett, közel azonos szavazati arányban (egyenként 21,2 és 18,6%-kal).

(Forrás: El Mexicano)

A harmadik, opcionális, kifejtendő kérdés e nyelvek tanulási preferenciáiról szólt. A legtöbben, közel azonos számban itt is az olaszt vagy a spanyolt írták be, de a francia is szép számmal kapott szavazatokat. Sokan a dallamosságuk miatt tanulnák meg szívesen ezeket nyelveket, de a kultúra és az adott ország iránti vonzalom is szerepelt a válaszok között; illetve a spanyolnál több esetben a beszélők számából adódó gyakorlati hasznossága jelent meg. Szintén többen beírták, hogy már beszélnek egy vagy két újlatin nyelvet, így nem lenne nehéz még egyet megtanulni. A kérdést kitöltő 262 adatközlő közül mindössze hatan válaszolták azt, hogy semmilyen újlatin nyelvet nem tanulnának.

Madrid, Puerta de Alcalá (Forrás: Pixabay.com, CC0)

S végül az utolsó, szintén opcionális kifejtendő kérdésben leírhatták a résztvevők az egyéb észrevételeiket, megjegyzéseiket, például hogyan ismerkedtek meg ezekkel a nyelvekkel és mi vonzotta őket a hangzásukban. A felmérés összefoglalója itt [.pdf], a válaszok pedig itt [.xlsx] tekinthetőek meg.

Köszönet a résztvevőknek, a Helyesírás.hu, a Laudator temporis acti, a Névmásblogés a Web nyelv Facebook-oldalak szerkesztőinek, valamint minden egyéni felhasználónak, ismerősnek, akik megosztással segítették a kérdőív terjesztését és hozzájárultak a felmérés sikeréhez. Külön köszönet Nowosielski Diánának az Excelben való segítségért!

Tavaly év eleji cikkünkben arról írtunk, hogy az español szó valójában nem is spanyol eredetű. A nagy sikerre való tekintettel a cikk újból meg lett osztva a Facebookon, amelyhez Renáta nevű követőnk az alábbi megjegyzést fűzte (szerkesztve, kiemelés tőlem):

Esetleg leírhatnád az alemán kifejezést is, mert sokan nem tudják, honnan ered és miért nem german vagy deutsche😄

Olvasónk kérése parancs! Mindenekelőtt érdemes tudni, hogy a népnevek sosem úgy születnek, hogy valakik gondolnak egyet és eldöntik, hogy „na, akkor mostantól minket így fognak hívni!”. Valójában minden nemzet elnevezése eredetileg valamilyen konkrét jelentéssel bírt. Nem ritka például, hogy egyszerűen azt jelentette, hogy ’ember(ek), férfi(ak)’, ’nép’, vagy emberi tulajdonságot, foglalkozást, mesterséget stb. jelölt. S természetesen az sem törvényszerű, hogy mindenki más úgy nevezzen egy népet, ahogy ők saját magukat hívják – az idegen népeket gyakran a szóban forgó nyelvterülethez legközelebb eső (vagy legismertebb) törzsükről, csoportjukról nevezik el. Miért lennének ebben éppen a németek kivételek?

A Reichstag, a német parlament épülete Berlinben, homlokzatán ’A német néphez’ jelentésű felirattal.
(Forrás: Pixabay.com, CC0)

Olvasónk érthető módon az angol German alakot említi példaként, hiszen ezt mindenki ismeri. Az angol név latin eredetű (< lat. GERMĀNI’germánok’), végső forrása azonban tisztázatlan. Egyesek szerint ez ugyanaz a szó, mint a ’testvér’ jelentésű GERMĀNUS (vö. sp. hermano), mások szerint viszont semmi köze hozzá, hanem feltehetően kelta átvétel, ahol talán ’szomszéd’ jelentésű lehetett. A németek saját elnevezése, a Deutsch ugyanakkor egy ősgermán *þeudō tőre vezethető vissza, melynek jelentése ’nép’, végső forrása pedig egy indoeurópai *tewtéh’nép, törzs’ főnév (vö. sp. teutón; és ugyanerről a tőről fakad a magyar tót is, csak az átadó nyelv bizonytalan).

S most lássuk, mi a helyzet a spanyol alemán (-anes) / alemana szóval! Ez a francia allemand’német’ népnév közvetítésével a latin ALEMANNI’alemannok’ [a Római Birodalom Rajna menti határterületein élt, régi germán törzsszövetség; később a németek egyik etnikai csoportja] elnevezésből származik. Az ALEMANNI viszont ófelnémet kölcsönszó a latinban, melynek eredeti jelentése: ’az összes ember’ (vö. ang. all men). Mint láthatjuk, semmivel sem különb ez az elnevezés, mint az előző kettő.

Hamburg, Németország (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Na és mi újság a mi német szavunkkal? Bizony ez sem magyar eredetű, hanem szláv jövevényszó (vö. szlovák és szlovén Nemec, orosz немец [nyemʲec] ’német’). De ami a legérdekesebb az egészben: ez a – szintén szláv eredetű – néma szóval áll rokonságban! Ez lehetett a szláv tő eredeti jelentése is, azaz ’olyan ember, aki semmilyen érthető nyelven nem beszél’. Mindezek után el lehet azon gondolkodni, hogy ki is a legkülöncebb névadási szempontból... 😉

A lektorálásért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szakfordítónak.

Talán nincs, aki ne ismerné vagy még ne vásárolt volna a népszerű francia érdekeltségű hipermarketlánc valamelyik áruházában. Ha viszont Spanyolországba látogatunk, hiába is keresnénk a feltűnő Auchan feliratot, nem fogunk ilyet találni – tudniillik ott úgy hívják, hogy Alcampo.

Vajon hogyan lett ez az Auchan-ból? Tulajdonneveket általában nem szokás lefordítani, de persze a spanyolok ebben is kivételek. Jelen esetben ez valamennyire még érthető is, hiszen a név franciás kiejtése – kb. [osã] – nehezen egyeztethető össze a spanyol fonetikával, az pedig nyilván semmilyen üzletnek nem lenne előny, ha a vásárlóik még a nevét sem tudnák kimondani. Először is azt kell tudni, hogy az Auchan elnevezés miként született.

A vörösbegy, Franciaország jelképes madara, amely az áruház logóját is díszíti (Forrás: Pixabay.com)

Tulajdonképpen ez egy szójáték. Az áruházláncot Gérard Mulliez francia üzletember alapította 1961-ben, amikor szülőhelyén, az észak-francia Roubaix város Hauts-Champs elnevezésű negyedének egy régi gyártelepén megnyitotta első saját üzletét. A név jelentése kb. ’Felső-vidék’, és pontosan ugyanúgy hangzik, mint a francia aux champs’vidéken, szántóföldön, külterületen stb.’ kifejezés.

Az Auchan nem más, mint ennek a hangsornak a francia kiejtés szerinti egyszerűsített átírása.

Tehát ez egyrészt utal magára a városrészre, ahol alapították, másrészt azért is találó, mert az ilyen hipermarketek általában a települések szélére épülnek – mögöttes tartalomként a válság sújtotta, alacsony fizetőerővel rendelkező városrész neve utal az alacsony árfekvést kínáló áruház egy fontos jellegzetességére is.

Innentől már szinte adja magát a történet. A kerületnév spanyol megfelelője Alto(s) Campo(s) lenne: vélhetően ennek összevonásával alkották meg a játékos és beszédes Alcampo fantázianevet. Ez ugyanis spanyolul kimondva – al campo– azt jelenti, hogy ’vidékre ~ a mezőre’. Más verziók szerint közvetlenül a fent említett francia au(x) champ(s) kifejezés tükörfordítása. Bármelyik is legyen a hivatalos változat (a cégcsoport weboldalaiból nem derül ki), valóban ötletes névválasztás!

A közreműködésért köszönet Vida Enikő szakírónak, francia nyelvkönyvek szerzőjének.

Péter nevű olvasónk kérdezte, hogy mi a különbség e három ige használata között. Nos, természetesen mindhárom a libre (< lat. LĪBER) ’szabad’ melléknév származéka és a szabadság fogalmával kapcsolatos. Csupán árnyalatnyi eltérések vannak köztük, amelyek az alábbiak szerint foglalhatóak össze:

liberar– ’felszabadít, megszabadít, elenged, mentesít’;
librar– ’megszabadít, megment’ (valamilyen negatív dolog vagy hatás, veszély alól);
libertar– ’szabadon enged/bocsát, kiszabadít (foglyot), megszabadít’.

Lássunk néhány példamondatot is a használatukra: Los terroristas liberaron a los rehenes’A terroristák elengedték a túszokat’, Bailar me libera del estrés’A táncolás felszabadít engem a stressz alól’, Mi asistente me liberó de archivar toda la documentación impresa’A segítőm mentesített az összes nyomtatott dokumentáció archiválása alól’; Nos libramos de varios días de abusos y extorsiones’Megszabadultunk többnapos erőszak és kényszer alól’; Con la amnistía libertaron a los presos’Az amnesztiával szabadon bocsátották a foglyokat’, Jesucristo nos libertó de nuestros pecados’Jézus Krisztus megszabadított minket a bűneinktől’.

Libertad y naturaleza– Szabadság és természet (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A fenti példamondatokban bármelyik ige használható a három közül. Amennyiben viszont azt szeretnénk kifejezni, hogy valamilyen veszély, káros hatás, negatív dolog/helyzet alól mentesülünk, akkor kizárólagosan a librar igét használjuk: Mi abuelo me libró del castigo de mi padre’A nagyapám megmentett az apám büntetése alól’, Mi hermano es el único que se ha librado de la gripe’A testvérem az egyetlen, aki megmenekült az influenzától’, El cinturón de seguridad me libró de un nefasto golpe’A biztonsági öv megmentett egy jókora ütéstől, ¡Líbranos del mal!’Szabadíts meg minket a gonosztól!’.

Vagyis a librar az az ige, amelyik a legáltalánosabb – ez korlátozás nélkül használható valamennyi fenti jelentésben. Egyúttal ez a legrégibb is (12. sz.), őt követte a libertar (15. sz.), míg a liberar– amely a librar művelt duplikátuma (< lat. liberāre)– csupán a 19. sz. második fele óta használatos. Mindhárom ige latin jövevényszó, vagyis eredetileg egyik sem volt a beszélt nyelv része a kezdeti kasztíliaiban.

Felhasznált források

Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed., 336.
¿Qué comparten liberar, libertar y librar?– Castellano Actual, 2015. 06. 12.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek és Vida Enikő szaklektornak.

Érdekes, hogy még senki sem tette fel azt a kérdést, hogy van-e valami közös ebben a két szóban, amikor ránézésre több mint gyanús a hasonlóságuk. Nevezetesen a spanyol arriba’fel, fent’ határozóról és az angol to arrive’megérkezik’ igéről van szó.

Az utóbbit nem kell bemutatni, hiszen angolul majdnem mindenki tud valamennyire. Sőt, az előbbi is talán ismerős lehet még azoknak is, akik nem tanultak spanyolul, hiszen számos dalban vagy filmben elhangzik indulatszóként is az ¡Arriba! felkiáltás, mely ez esetben annyit tesz: ’Gyerünk! Kelj fel! Mozgás! stb.’ A kötetlen nyelvben és a popdalokban gyakran fordul elő a paraelöljárószóval is, általában összevonva: p’arriba (pa’arriba, pa’rriba, parriba)’felfelé’.

Az újlatin nyelvek és az angol ’megérkezik’ jelentésű szavai a hajózásból származnak. (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Az arriba forrása a beszélt latinAD RĪPA(M) ’ki/fel a partra!’ kifejezés, amely valahogy úgy hangzott, hogy [arrípa]. Ebből származott egy *ARRĪPĀRE ige ’kiköt, partot ér’ jelentéssel, amely a spanyolban is megvan arribar formájában ugyanebben az értelemben, és a választékos nyelvben használják ’megérkezik’ jelentésben is. Innentől már nem titok, hogy ugyanez került a franciába is arriver [arivé] alakban, amelyet az angol is átvett arrive formában. S természetesen ugyaninnen jön az olasz arrivare’megérkezik’ is.

A spanyolban sokkal elterjedtebb llegar, akárcsak a portugál-galiciai chegar, ’megérkezik’ – senki sem találná ki! – szintén a hajózásból terjedt el. Méghozzá az *ARRĪPĀRE igével rokon értelmű APPLĬCĀRE’hozzárak, kiköt, közelít, partra száll stb.’ folytatójáról van szó, amely a vulgáris latinban összekeveredett a prefixum nélküli PLĬCĀRE’összefog, összerak’ igével. Ez utóbbi a forrása még a spanyol plegar’összehajt’ (félig művelt úton), valamint a román plecá’elmegy, elhagy’ (vélhetően egy ’sátrat összehajt, elcsomagol’ jelentésátvitelen keresztül) igéknek is. A teljes alakváltozatból ered továbbá a ma már nem nagyon használt spanyol allegar(se)’közelebb hoz, összegyűjt; csatlakozik, érkezik’ ige is.

Az egyik legjellemzőbb hiba (a nyelvészek szerint persze nem hiba, hanem „szokás”), amelyet el szoktak követni a spanyolul nem tudó magyar vagy akár angol anyanyelvűek a spanyol nevek kimondásakor, hogy a z-t ösztönösen [z]-nek olvassák, pl. Penélope Cruz nevét [kruz]-nak. Sokszor még spanyolul tudók is akaratlanul elkövetik ugyanezt, amikor magyarul beszélnek; talán mert valamiért cikinek érzik [krusz]-nak mondani?

Szerintem egyáltalán nem lenne kínos egy idegen nevet megközelítőleg helyesen mondani, ha eleve csak olyan hangokat használunk, amelyek a magyarban is léteznek. Úgy tűnik azonban, a spanyol z magyar olvasat szerinti ejtése valószínűleg nagyon régi szokás (ahogy általában a betűejtés is), amely annyira beleivódott a köztudatba, hogy már nem lehet rajta változtatni, még ha „helytelen” is.

Penélope Cruz

Ez azért is érdekes, mert ugyanakkor senki sem mondana pl. [cürich] helyett [zürich]-et, amikor a Zürich nevű svájci várost említi (az, hogy ez a németnél mégsem fordul elő, a földrajzi közelségnek és a tömeges kétnyelvűségnek köszönhető). Így viszont felmerülhet a kérdés, mi a fenének egyáltalán az a nyamvadt z betű a spanyolba, ha csak arra jó, hogy megtévessze az embereket? Ezt próbáljuk meg körüljárni a továbbiakban.

Betű és hang

A köznyelvben gyakran akarva-akaratlanul is keverik ezt a két fogalmat: sokszor akkor is „betű”-t mondunk, amikor valójában hangra gondolunk, pedig a kettő nem mindig ugyanaz. Lehetséges, hogy ennek köze van ahhoz a tévhithez is, mely szerint „mindent úgy helyes mondani, ahogy le van írva”? Hát, még magyarul is fura is lenne, ha valóban mindent így mondanánk!

Amit viszont nem árt tudni, hogy a spanyolban a zbetű sosem jelölt [z] hangot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyen hang sose létezett volna a spanyolban. Volt egy darabig a középkorban, legalábbis a művelt rétegek nyelvhasználatában, de mint az [sz] hang „gyenge” változata, amelyet magánhangzók között ejtettek – azonban ezt az s betű jelölte, és nem a z.

Zaragoza sem volt soha [zaragóza], de a mai spanyolos ejtését inkább ne próbáljuk meg utánozni.
(A városnév egyébként a római Caesar Augusta deformációja az arab kiejtésén keresztül.)

A z betű a középkorban a [dz] hangnak felelt meg, zöngétlen párját, a [c]-t pedig a ç jelölte– pl. coraçón [koracón] ’szív’ és plazo [pládzo] ’időpont’. Aztán a 16. század körül a [dz] és a fent említett [z] hang is elzöngétlenedett (aminek okára többféle magyarázat is létezik), azaz egy ideig a çés a z is ugyanazt a [c] hangot jelölte, az s pedig már csak az [sz]-t. De így már nem volt szükség a „farkincás” ç-re: e, i előtt megtette a sima c is (amelyet amúgy is [c]-nek olvastak ebben a helyzetben), míg a, o, ués mássalhangzó előtt, valamint szó végén megtartották rá a z betűt.

Természetesen lehetett volna úgy is, hogy a z-t dobják el (talán észszerűbb is lett volna, mivel a zöngés hang tűnt el a beszédből) és a ç betűt tartják meg helyette – így még véletlenül sem jutott volna eszébe a nem spanyol anyanyelvűeknek, hogy ezt [z]-nek olvassák. ;-) De nem így lett...

Nyelvtörténet és hagyomány

Az eddig leírtakból megtudhattuk, hogy a régi spanyolban a ce, ci csoportok c betűje és a z is a [c] hangot jelölte írásban. S itt jön még egy csavar: a 16–17. században ugyanis ez a [c] hang is [sz]-szé egyszerűsödött (amely aztán a félsziget északi felén egyre inkább úgy hangzott, mint az angol th a thing szóban; ezt a hangot szokták a fonetikában a [θ] – kis theta – jellel átírni). Vagyis innentől kezdve ugyanazt a hangot, az [sz]-t, három betű is jelölhette írásban: a c(e, i előtt), a zés az s.És ez mindmáig így van, nem kis gondot okozva az anyanyelvi beszélőknek, akik csak az iskolában tanulják meg, hogy melyik szóban éppen melyik betűt kell leírni ott, ahol [sz] hangot hallanak.

...és így a lett a spanyol olyan „sziszegős” nyelv... (Zene: Padre Mario – Ven, ven, ven)
De vajon miért van az, hogy Spanyolországban a félsziget legnagyobb részén, a déli nagyvárosok (Sevilla, Córdoba stb.) kivételével másképp – „pöszén” – ejtik a középkori [c]-ből származó [sz] hangot, mint máshol? Ennek egyszerű oka van: a hódítások korában a déli nyelvjárások rendelkeztek presztízzsel, ők képezték a művelt nyelvi norma alapját a gyarmatbirodalomban, és ebben a normában csak egyféle [sz] hang létezett. Ezért ez terjedt el a Kanári-szigeteken, Latin-Amerikában, valamint Spanyolország déli részén is. Később az Ibériai-félszigeten mégis a kétféle [sz]-t megkülönböztető északi nyelvhasználat szerzett nagyobb presztízst, amely a terület legnagyobb részén visszaszorította a korábbit, és vált a modern félszigeti spanyol normájává.

De hogy került a Z a spanyol írásba?

A latinban kezdetben nem volt sem z betű, sem [z] hang – ezeket csupán görög szavak átírásában használták az i. e. 1. századtól. Az okokat mégis magában a latinban kell keresnünk, ahol az eredetileg mindig [k]-nak ejtett c, [e] és [i] előtt, és a mindig [t]-nek ejtett t, félhangzós [i̯] előtt a klasszikus kort követően elkezdett lágyulni, csúnya szóval palatalizálódni. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az elöl képzett magánhangzó hatására fokozatosan elkezdték őket először [ty]-, majd [cs]- vagy [c]-szerű hangoknak ejteni, nyelvjárástól függően (nagy vonalakban, keleten a c-ből [cs] lett, a t-ből [c], északon és nyugaton mindkettőből [c]; egyedül az elszigetelt Szardínia közepén nem zajlott le a változás).

Rövid középkori spanyol szöveg (15. század) korabeli kiejtéssel felolvasva
(Forrás: Lola Pons Rodríguez, a Sevillai Egyetem nyelvtörténet-oktatója)
Mindaddig nem jelentett ez helyesírási problémát, amíg a c vagy t után lévő eés i megmaradt. Igen ám, csak ha az e vagy i rövid volt és másik magánhangzó (a, o, u) követte, akkor félhangzóként viselkedett (kb. [j]-nek hangzott) és rendszerint „beleolvadt” a mássalhangzóba, szó végén pedig hajlamos volt lekopni (pl. sperantĭa> esperanza, crūce> cruz). Ezt viszont már nem lehetett ugyanúgy c-vel vagy t-vel leírni, hiszen e betűket a, o, ués mássalhangzó előtt, illetve a szó végén [k]-nak és [t]-nek olvasták volna (már akik tudtak olvasni). Ezért új betűkre volt szükség az így létrejött új hangok lejegyzésére.

(Forrás: Wikimedia Commons, PD)

A középkori spanyolban, ahol kialakult a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés, a z-vel kezdték jelölni a [dz] hangot, a zöngétlen párjára pedig megalkották a „farkincás” ç betűt. Kevesen tudják, hogy ez a kis farok, a cedilla [], mint a neve is elárulja, egy kis írott z (ʒ) betű a c alatt (cedilla vagy zedilla = ’kis z’, a zeta’z’ régies kicsinyítő képzős alakja). Vagyis a ç olyan, mintha „cz”-t írnánk, azt jelképezve, hogy eredetileg c betű volt, de már nem [k]-nak kell olvasni, hanem „zöngétlen [dz]”-nek. A sors iróniája, hogy végül pont a spanyolok dobták ki ezt a betűt a modern helyesírásból, akik kitalálták, miközben más nyelvek, melyek átvették tőlük (francia, katalán, portugál, török stb.), máig használják az írásukban.

Egyúttal arra is megkaptuk a választ, miért kell a spanyolban a z betű helyett eés i előtt c-t írni (cruz, de cruces), illetve fordítva, c helyett z-t írni a, o, ués mássalhangzó előtt, valamint a szó végén (vencer, de venzo), a ragozás, szóképzés során. (A váltakozó helyesírásról részletesen itt írtunk.)

A kiegészítésekért és az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

A balti-finn nyelvek jelenlegi elterjedése. A térképen már nem
szereplő vótok az itt izsórként (Ingrian) feltüntetett területen és
attól keletre laktak. (Forrás: Wikimedia Commons, CC)

A Miért alemán spanyolul a német? cikkhez fűzött egyik megjegyzésben szó került a vótok elnevezéséről. Ez a blog témájától kissé távol eső vendégposzt ezt a kérdést járja körül részletesebben.

A vót a balti-finn nyelvek déli ágába tartozó nyelv, amelynek legközelebbi rokona az észt, olyannyira, hogy az északi észt nyelvjárások és a vót közt nagyfokú kölcsönös érthetőség áll fent. A 20. század végén pár tucat idős ember beszélhette még a nyelvet, így ma már kihaltnak tekintik. Hajdan azonban a Pejpusz- (Csúd-) tó, a Ladoga és az Ilmeny-tó háromszögének jelentős népességét adták, így a mai Szentpétervár is az ő szállásterületük volt. A nyelv valahai jelentőségét mutatja, hogy egyes 13. századi feljegyzések szerint a keleti szláv Novgorodi Köztársaság közgyűlésein „csúdul” beszéltek.

Az óorosz krónikák rendszerint a csúd (чудь [csugy]) néven hivatkoznak a térség balti-finn nyelveire és azok beszélőire. Ezen elsősorban a vótok, a keleti észtek és az izsórok (déli karjalaiak) értendők, de alkalmazták az amúgy külön óorosz névvel (весь [veszʲ]) rendelkező vepszékre is.

A vót nyelvterület csökkenése a 19. sz. közepétől (narancs, lila és vörös területek) a 21. sz. elejéig (három sárga szegélyes
vörös körrel jelölt település, Лужицы / Luzsici ~ Luuditsa, Пески / Peszki ~ Liivtšülä, Краколье / Krakolje ~ Jõgõperä)
(Forrás: Wikimedia Commons, CC)

Önálló néven az óorosz források először a 11. században említik őket: a népet водь [vogy], a személyeket az ebből képzett вожанинъ [vozsanyinᵘ] formában. Mivel a vidék a nyugati és a keleti keresztyén egyház ütközőterülete volt,¹ már a 12. században pápai bulla is szól a ’Vótföld pogányairól’ (paganes Watlandiæ). Az orosz elnevezés került a német tudományos nyelven (Wote) keresztül a magyarba vót alakban. A nyugati formák zöngétlen t-jét az eredeti d helyett a középkori latin Watland mintája alakíthatta ki, ugyanakkor az orosz források sem mindig különítették el a vótok водь [vogy] elnevezését a votjákok (udmurtok) воть [voty] népnevétől.

A vótok önelnevezése vaďďalain (vaďjalain), többes számban vaďďalaizõd, a nőkre értve vaďďakko, a melléknévi forma a vaďďa (ď = lágy d [dʲ], õ = ajakkerekítés nélkül ejtett o [ɤ]). A nyelv neve vótul vaďďaa tšeeli (tš = magyar cs [ʧ], a kettőzés hosszan ejtett hangot jelöl), illetve régebben maa tšeeli volt, amely voltaképpen csak ’a föld (az ország) nyelve’ jelentésű. A belső elnevezés alapszavát rendszerint azonosnak vélik a vót vaďja ~ vaďďa’cövek, karó; ék’ szóval, amelynek rokon nyelvi megfelelői a finn vaaja, észt nyelvjárási vaǵ(j)a. Ez arra a jellegzetes ék alakú szövetdarabra utalna, amelyet a vótok és más balti-finn törzsek az ingükön viseltek.²

A vótok újabbik zászlaja világoskék alapon a ruházat jellegzetességére utaló fehér ékkel,
az ék közepén vörös napszimbólummal (Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Hasonlóan ennek a sajátos viseletdarabnak az alakjáról vett névvel magyarázzák több más balti-finn nép elnevezését is. Így a finnek külső elnevezésének egyik lehetséges alapja a svéd fena, norvég finna, német Finne’haluszony’ szó, a lappoké a svéd lapp’folt, szövetdarab’ ráértése, a vótoktól keletebbre élő vepszék nevét a lappban fennmaradt vepsi’haluszony’ szóra vezetik vissza, és a csúd etnonima eredetét a finn suude’ék, faék’ megfelelőjében keresik.

Köztudomású, hogy régebben az észteknek nem volt egységes önelnevezésük, hanem jobbadán a népet a maa rahvas’a föld/ország népe’, a nyelvet pedig a maa keel’a föld/ország nyelve’ kifejezéssel jelölték. Mivel a vót nyelv korábbi maa tšeeli neve pontosan a régi észt alak megfelelője, így egyesek feltételezik, hogy a vaďja ~ vaďďa(lain) etnonima eredetileg nem belső, hanem külső elnevezés volt. Eszerint az etnonima alapja a vót területtel délnyugatról határos észt Vaiga tartomány nevének hangátvetéses vaǵja> vaďja ~ vaďďa formája: a ’Vaiga tartománybeli’ értelmű közészt vaigalane ~ vót vaďjalain eredetileg egyaránt jelölhette a kölcsönösen érthető nyelvjárásokat beszélő észak(kelet)i észteket és vótokat, de az észt nemzet egységesülése miatt csak a vót területen maradt meg népnévként. Az észt Vaiga tartománynevet rendszerint az óbalti Vākiā’német’ népnévre vezetik vissza, így eredetileg németek (vagy skandinávok) uralta területet jelenthetett.³ Ekként az egyaránt egyénnévképzővel bővült mai litván vokietis, lett vācietis’német férfi’ és vót vaďďalain’vót ember’ egymásnak tökéletes megfelelői lettek az eltérő fejlődés ellenére.

Az észt történelmi tartományok. Vaigamaan kívül balti etimológiája (is) van a Virumaa (vö. litván vyras’férfi’)
és a Järvamaa (vö. litván jaura’podzol, szürkeföld, savanyú talaj; zsombékos’) neveknek.
(Forrás: Wikimedia Commons, közkincs)

Az ’ék’, ill. ’haluszony’ jelentésűnek vélt balt-finn népnevek többségének a vóton kívül is van alternatív magyarázata. A finn népnevet az ógermán *fanþijô’gyalogos, vándor(ló)’ (vö. holland vent’fickó, fiú’, ófelnémet fendo’gyalogos katona’) vagy *fanją’láp, mocsár, ingovány’ (vö. angol, norvég fen’ua.’) szavakból is levezetik. A szláv чудь [csugy] esetén pedig névátvitelre gondolnak, és eredetileg ’(keleti) germán’ jelentést tulajdonítanak neki a gót þiuda’nép’ (þ = angol zöngétlen th [θ]) átvételeként:⁴ ennek párhuzama a magyar tót’pannonszláv, szlovák’ népnév lehet. És ezzel visszakapcsolódtunk a kiindulási cikk témájához, mivel ugyanerre a germán elnevezésre megy vissza a németek Deutschönelnevezése.

A vótokról és nyelvükről bővebb információ magyarul a vót.hu honlapon olvasható.

A szerző LvT, az Onomastikion névetimológiai blog szerkesztője.

__________
¹Ez az ütközőterület jelleg, és az ebből adódó hadcselekmények, valamint be- és áttelepítések okozták a későbbiekben a vót népességnek a környező finnugor népekhez képest is jelentősebb meggyengülését.
²Párhuzamként adódik, hogy a magyar ék(es)’dísz(es)’ szót is az ék’egyszerű gép; hasításra, kitámasztásra szolgáló eszköz’ szóból származtatják jelentéshasadással.
³Olyan elképzelés is van, hogy az ’ék’ nem a ruházatra utalna, hanem folyótorkolatra (vö. a finn suude’ék’ szó észt suue’torkolat’ megfelelőjét), illetve ék alakban elkeskenyedő földrajzi környezetre. Eszerint a Vaiga elnevezés eredetileg a Narva és a Luga folyók torkolatvidékét jelentette, és innen az ott élő déli balti-finn törzseket. Emellett felmerül, hogy a más (északi) balti-finnek a rokon értelmű *Śuude ~ *Tšuude névvel (a mai finn suude korabeli alakjával) jelölték ezt a területet, illetve a Néva torkolatvidékét, és ez maradt volna meg az óorosz чудь [csugy] ’csúd’ elnevezésben.
⁴Az orosz чужой [csuzsoj] ’idegen’ melléknevet szintén rendszerint a gót þiuda’nép’ szóra vezetik vissza.

¡Chao, es(c)lavos! – Szlávok és rabszolgák

¡Sal-le con la solución! – Ha a RAE a saját csapdájába esik

Általános és határozatlan névmások spanyolul

Furcsa nyelv-e a spanyol?

Magánhangzó-harmónia a spanyol igeragozásban?

Felhasznált irodalom

Egy spanyol szó, amely magától értetődik!

Szótárajánló: Képes szótár – Spanyol–magyar

Technikai adatok

Kína és China, avagy miért nem „kinológus” a sinológus

Felhasznált források

Minden út Rómába vezet – de van-e legrövidebb?

Día és jornada

A gólyát meg a cigány hozza?

10 meglepő adat spanyol igékről és ragozásukról

1. Szabályos és rendhagyó igék

2. Igeidők, igemódok

3. Mindkét befejezett múlt idő elevenen él

4. A létige múlt ideje egy őskövület

5. A ’megy’ és a ’van’ befejezett múltja megegyezik

6. Négy különböző ’van’ ige

7. Spanyolországon kívül nincs többes szám második személy

8. Sok igeidőben az egyes szám első és harmadik személy látszólag megegyezik

9. Élettelen dolgokat nem szerethetünk, csak „tetszhetnek”

10. Nincsenek testhelyzeteket leíró igék

Spanyol kérdőszavak és használatuk

Az olasz és a spanyol a legszebb hangzású újlatin nyelvek

Miért alemán spanyolul a német?

Auchan? – Fenéket. Alcampo!

Liberar, librar és libertar – mi a közös bennük?

Felhasznált források

A spanyol arriba és az angol arrive

Mi szükség Z-re a spanyolban, ha nincs is ilyen hang?

Betű és hang

Nyelvtörténet és hagyomány

De hogy került a Z a spanyol írásba?

Ilyen nyelv is vót valamikor...