Quantcast
Channel: El Mexicano
Viewing all 187 articles
Browse latest View live

A szebb és a legszebb

$
0
0
Spanyolul tanuló ismerősöm fordult hozzám azzal a kérdéssel, hogy a spanyol mégis hogyan tesz különbséget aközött, hogy két (vagy több) dolog közül valamelyik „a szebb”, illetve „a legszebb”. Hát, tulajdonképpen sehogy, de ne szaladjunk ennyire előre! Nézzük meg, mi a „probléma” gyökere, és hogy a gyakorlatban valóban okozhat-e ez félreértést.

A spanyol melléknevek fokozásáról szóló cikkből már tudhatjuk, hogy a melléknév összehasonlító középfokát(grado comparativo) szószerkezettel, a más (< régi maes< lat. MĂGĬS) ’inkább, többé’ és a menos (< lat. MĬNŬS) ’kevésbé’ segédszavakkal képzik. Az is világos, hogy az összehasonlító felsőfok(superlativo relativo) ettől csak annyiban különbözik, hogy „határozott”, vagyis szerepel előtte egy határozott névelő. Tehát pl. Esta manzana es más bella que aquella’Ez az alma szebb, mint az ott’, illetve Esa manzana es la más bella’Az az alma (ott nálad) a legszebb’. (Figyelmeztetés! A példamondatok fiktívek, a valóságban ritkán jutna eszébe bárkinek is ilyesmit mondani.)

Melyik rózsa a (leg)szebb? – ¿Cuál rosa es la más bella?

Na de mi van akkor, ha csak simán azt akarjuk mondani, hogy „Az az alma a szebb” és nem „a legszebb”? Nos, semmi, spanyolul a kettő ugyanaz: Esa manzana es la más bella. Ilyenkor persze rögtön mondaná sok nyelvápoló, hogy mennyire szegényes nyelv ez a spanyol, hogy még ezt sem tudja megkülönböztetni – bezzeg a magyar! S most álljunk meg egy kicsit, és gondoljuk végig: a kérdés az, hogy lényeges-e ez a megkülönböztetés. Másképpen feltéve a kérdést, van-e valós, „használható” jelentésbeli különbség a két kifejezés között?

Röviden: nincs. Először is, ha én azt mondom, hogy valami „a szebb”, akkor az értelemszerűen csak két dologra vonatkozhat. Maradjunk az almás példánknál: két alma közül nyilván vagy az egyik, vagy a másik a szebb. Mondhatom azt is, hogy „a legszebb”, ha így jobban tetszik, de ezzel valójában semmivel sem mondok többet, csak „intenzívebben” fejezem ki magam, hiszen csak két alma közül választhatok. Ha viszont több mint két dologról beszélek, akkor azt is meg kell mondanom, hogy amelyik alma „a szebb” az melyiknél szebb – gondolom nem nehéz belátni, hogy ha három alma van előttem, nincs értelme az egyikre rábökve azt mondani, hogy „ez a szebb”, ha nem teszem hozzá, hogy a másik kettő közül melyikkel hasonlítottam össze.

Ha a fenti „logikát” sikerült megérteni, akkor azt is, hogy a spanyolban ez teljesen automatikusan működik: ha azt mondom, hogy la manzana más bella, akkor annak jelentése vagy két alma közül ’a szebb(ik) alma’, vagy kettőnél több alma közül – értelemszerűen – ’a legszebb(ik) alma’. (Tegyük azért hozzá, hogy hasonlóan működik ez az angolban is: pl. amit magyarul úgy mondunk, hogy „az idősebb fiam” [ha kettő van], azt angolul úgy mondják, hogy my oldest son, nem pedig *my older son, nagyjából ugyanezen logika miatt.) Kell ennél tovább ragozni? Aligha – ezt ismét csak a magyar bonyolítja túl...

Köszönet a kiegészítésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

De miért Mexico City?

$
0
0
Időnként előjön belőlem a nyelvművelő, leginkább akkor, amikor tök feleslegesen használnak a médiában idegen szavakat arra, amire van mindenki által ismert és már jól megszokott magyar kifejezés. Hogy miért? Mert véleményem szerint ez kirekesztő azokkal szemben, akik pl. nem tudnak angolul és ezért nem értik, vagy legalábbis külön utánajárást igényel, hogy miről is szól a szöveg.

Itt azért nem teljesen ez a helyzet, de szintén megér egy véleménycikket. Nem tudom, hogy ez mindig így volt-e vagy csak mostanában terjedt el, de valahogy egyre több magyar cikkben olvasni, hogy Mexico City, amikor Mexikó fővárosának van magyar neve is: Mexikóváros. Persze annak, aki eddig sem tudta, mi Mexikó fővárosa, teljesen mindegy; aki pedig tudta, így is tudni fogja, melyik városról van szó, nem is ez a kérdés.

Szépművészeti Palota(Palacio de Bellas Artes)„Mexico City”-ben (Forrás: Pixabay.com, CC0)

Csupán az, hogy miért kell angolul nevezni, amikor 1) az országnak nem az angol, hanem a spanyol a (de facto) hivatalos nyelve, spanyolul pedig Ciudad de México [], vagy ahogy a helyiek nevezik egymás közt, D. F. (annyi mint Distrito Federal, ’Szövetségi Körzet’, a várost magában foglaló közigazgatási terület elnevezése); 2) más világvárost, pl. Moszkvát sem írjuk egy magyar cikkben Moscow-nak vagy Pekinget Beijing-nek.

Tény, hogy nagyon menőnek hangzik a Mexico City a Mexikóváros helyett (nem is beszélve a Ciudad de México-ról, amelyről talán fogalma sem lenne az újságírónak, hogy kell egyáltalán kimondani), csak éppen semmi sem indokolná ezt egy magyar nyelvű hírforrásban. Ez ugyanolyan igénytelenség, mint sok más, ami egyre inkább jellemzi az elektronikus sajtót...

Spanyol igék rendhagyó vagy kettős participiummal

$
0
0
A participio, pontosabban participio pasado vagy pasivo, magyarul befejezett („múlt idejű”) vagy szenvedő melléknévi igenév, az igének az a személytelenés passzív alakja, amely a cselekvés vagy történés befejezettségét, illetve elszenvedését („elszenvedettségét”) jelöli, és a mondatban általában valamilyen melléknévi (vagy határozói) szerepet lát el.

A spanyolban a szabályos participio képzése a főnévi igenév-ar (1.), -er (2.) vagy -ir (3. ragozás) végződésének „leválasztása” után 1. ragozású igénél az -ado, 2. és 3. ragozásúnál pedig az -ido végződés „hozzáadásával” történik (az -ado végződés d-je Spanyolországban és a karibi nyelvjárásokban csak a választékos beszédben hangzik). (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden -do végződésű melléknév participio lenne: pl. atigrado, -da’cirmos, tigriscsíkos’ – nincs *atigrar ige!)

Montañas cubiertas de nieve– Hóval borított hegyek (Forrás: Pixabay.com, CC0)

A „múlt idejű” melléknévi igenév formailag az egyetlen szenvedő igealak, amely a latinból fennmaradt, és jelentősége abban rejlik, hogy az összetett igeidők, a szenvedő szerkezetek, valamint számos egyéb, eredményt, állapotot kifejező igei körülírás képzésének fontos résztvevője.

Mintegy tucat spanyol igének – valamint igekötős származékaiknak – azonban nem szabályos a melléknévi igeneve. Ezek részben egyébként is rendhagyó igék (azaz a ragozásokban is mutatnak szabálytalanságokat), de van néhány, amelynek kizárólag a participiója rendhagyó, egyebekben viszont teljesen szabályos ragozású ige. (És persze előfordul ennek ellenkezője is, amikor egy erősen rendhagyó igének a participiója szabályos – sőt, a sors fintora, hogy épp a legrendhagyóbb igék, mint a ser, haber, ir stb. ilyenek!) A rendhagyó melléknévi igenév általában közvetlenül a latin alak folytatója vagy átvétele, nem pedig a szabályos minta alapján jött létre. Az alábbi táblázatban azokat az igéket gyűjtöttük össze, amelyeknek csak szabálytalan melléknévi igenevük van.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano)

Van néhány olyan ige is, amely két befejezett melléknévi igenévvel rendelkezik: egy szabályossal és egy rendhagyóval. Itt érdemes kitérni arra, hogy bár a Spanyol Királyi Akadémia (RAE) normatív referenciaszótára (DRAE) sokkal több igénél szerepeltet szabályos és rendhagyó alakot is, a legtöbb esetben az utóbbit csak nyelvtörténeti okokból tekintik participiumnak (mert a latin vagy a régi spanyol melléknévi igenévi alakból származik), ám valójában, használatukat tekintve ezek csak melléknevek. Így mindössze az alábbi öt igének van valóban két szenvedő melléknévi igeneve.

Kattints a nagyobb méretért! (Forrás: El Mexicano / NGLE)

Hogyan lehet megkülönböztetni az igazi participiót az annak tűnő sima melléknévtől? Nos, mint a nevében is benne van, a melléknévi igenév igei szerepben is állhat, azaz részt vehet az haber-rel képzett összetett igeidőkben és a szenvedő szerkezetekben: pl. Han elegido/electo al nuevo presidente’Megválasztották az új elnököt’ → El nuevo presidente fue elegido/electo’Az új elnök meg lett választva’. Amennyiben viszont ez nem lehetséges, nem beszélhetünk valódi participiumról, csupán melléknévről: pl. a bendecir’(meg)áld’ ige két „participiója” a DRAE szerint a bendecidoés a bendito, mégsem mondja azt senki, hogy pl. Dios *ha bendito al pueblo, tehát ez ma már nem melléknévi igenév. (Ugyanitt megjegyzendő, hogy a bendito seaés hasonló kifejezésekben szintén nem igazi participio van, ami onnan látszik, hogy más melléknévvel is felcserélhető, pl. dichoso sea.)

Felhasznált források

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ser casado vagy estar casado?

$
0
0
Ugye párszor márszó volt arról, hogy a tankönyvek által megidealizált különbség a serés az estar között a gyakorlatban nem igazán működik – és egyáltalán, maga a nyelv sem logikus szabályok alapján működik, azokat csak mi próbáljuk utólagosan belelátni; ám valójában csupán kifejezésekből áll, amelyeket egyedül a szokás és a hasonlóság (analógia) alakít.

¿Están casados?– Házasok? (A kép forrása: Pixabay.com, CC0)

Az „állandó” (inherens, natív) és a szerzett tulajdonság (állapot, eredmény) közti különbség ugyanis legalább annyira nem egyértelmű sok esetben, mint az, hogy mi a szép és mi a csúnya, vagy ahogy szokták mondani, kinek a pap, kinek a papné. Erre néhány példát biztosan mindenki ismer, pl. ser sincero– mitől lenne „állandó tulajdonság” az, hogy valaki ’őszinte’? Annyira állandó ez, mint amennyire nem, vagyis egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ezzel a melléknévvel a ser ige használatos (és így tovább). Sok melléknévvel mindkét ige használható, eltérő jelentéssel vagy árnyalattal, de jelen esetben nem egészen erről van szó.

Térjünk hát a tárgyra. Ha azt akarom mondani, hogy ’házas vagyok’, akkor az soy casado vagy estoy casado. Mitől függ, hogy melyik? Nyelvjárástól. És pont. Valahol így használják, valahol meg úgy, és kész. (Spanyolországban jellemzően estar-ral, Latin-Amerikában inkább ser-rel, bár a valós kép nyilván ennél azért változatosabb.) Ha nagyon meg akarjuk idealizálni az ingadozás okát, ráfoghatjuk, hogy ahol ser-rel mondják, ott úgy tekintik, mintha a casado, -da főnév lenne (’házas ember’), míg máshol, akik estar-ral használják, egyfajta állapotként értelmezik. De ez már csak a magyarázkodás...

Angol do, spanyol hacer – na ugye, hogy hasonlítanak!

$
0
0
Miközben álnyelvészek azon munkálkodnak, hogy szavak összehasonlítgatása alapján olyan nyelveket próbálnak egymással összehozni, amelyeknek az eddig ismert történelem során soha nem volt és nem is lehetett semmi közük egymáshoz, a valódi tudósok éppen olyan szavak alapján kutatják az igazi nyelvrokonságot, amelyek ma már egy nem hozzáértő számára egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Ezekben a szavakban már csak a nyelvtörténészek látják meg a „hasonlóságot”.

A titok nyitja pedig a rendszeres hangváltozások. Sosem onnan derül ki két nyelv rokonsága, hogy a szavaik hasonlítanak egymásra (bár természetesen ez sem kizárt, ha nem olyan régen váltak el egymástól), hanem éppen onnan, hogy másképp változtak meg, ám ezek a változások rendszert alkotnak és kölcsönösen megfeleltethetőek egymásnak. Tehát például ha egy alapnyelvi [p] hangból magánhangzók között [b] lett az egyik leánynyelvben, a másikban pedig [f], akkor ez az összes olyan szóra igaz lesz, amelyben a kiindulási nyelvben [p] volt magánhangzók között. Pontosan ez a rendszeres hangmegfeleltetés lényege, amelyet az áltudományos „kutatók” sosem vesznek figyelembe (és persze azt sem, hogy több ezer év alatt teljesen megváltozik a szavak hangalakja, ami éppen kizárná azt, hogy két távoli nyelv feltételezetten azonos eredetű szavai hasonlítsanak egymásra).


Valóban így hangozhatott az indoeurópai alapnyelv?

Nem véletlenül hoztam fel példának a címben a nyelvek egyik leggyakrabban használt igéje, a ’csinál’ angol és spanyol megfelelőjét (amelyhez az ötletet egyébként egy nagy sikert aratott Facebook-mém adta). A doés az hacer persze egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, jól kiröhögnének, ha megpróbálnám megmagyarázni, hogy miért mégis; és ezen az sem segítene, ha tudjuk, hogy a spanyol hacer korábban (valamikor a 12. században) még [fʰadzer] volt. Ehhez ugyanis azt is tudni kell, hogy a latin f- (amelyről korántsem biztos, hogy tényleg olyan [f] volt, mint a magyarban, vagy inkább egy ajakréssel ejtett „fújásszerű” hang: [φ]) három különböző indoeurópai alapnyelvi hang, a *dʰ-, a *bʰ-és a *gʷʰ- folytatója (a csillag feltételezett, kikövetkeztetett hangot jelöl). A hangtanban úgy hívják őket, hogy zöngés hehezett zárhangok (az utolsó még ajakkerekített is). Az első kettő kiejtése olyasmi, mint a magyar adhatés dobhat szavakban, a harmadik meg kb. mint a népiesen mondott „ughat” – mindhárom esetben csak az a különbség, hogy ezek az alapnyelvben egy-egy önálló hangnak számítottak, vagyis tő elején is állhattak.

Az alapnyelvi zöngés hehezett zárhangok fejlődési sora az itáliai nyelvekben Stuart-Smith szerint
[Stuart-Smith, Jane (2004): Phonetics and Philology. Sound Change in Italic, Oxford, 223].
(Forrás: El Mexicano / Adamik Béla (2009): A latin nyelv története, Argumentum, 81.)

A fentiek alapján már az olvasó is ki tudja következtetni, hogy ha az angolban egy szó elején d-, a latinban pedig f- áll, akkor az indoeurópai alapnyelvi közös hang minden bizonnyal a *dʰ- lehetett (de legalábbis ez sokkal valószínűbb forgatókönyv, mint a *- vagy a *gʷʰ-, amely elég nehezen válhatna d-vé). S valóban, az összehasonlító nyelvtudomány azt mondja, a ’csinál’ alapnyelvi töve *dʰeh- lehetett (melynek végén a -h egyezményes jelölés egy közelebbről nem meghatározott torokhangra, amely a legtöbb mai nyelvből eltűnt, de a mellette lévő magánhangzó hangszínét megváltoztathatta). Persze egyetlen nyelv nem lenne elég erős bizonyíték ahhoz, hogy ezt készpénznek vegyük, hogy így volt. De szerencsére segítségünkre jönnek a szláv nyelvek, melyek ősében [dʲel-] volt a tő – bár van olyan mai szláv nyelv, amelyben nem ezt használják arra, hogy ’csinál’ – és ez máris megerősíti a feltételezést...

Köszönet a lektorálásért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Queísmo és dequeísmo

$
0
0
A nyelvváltozások egyik leggyakoribb oka a gyengülés. Legfőképpen hangváltozásokkal kapcsolatban szokott előkerülni ez a fogalom, azonban gyengülés nem csak hangváltozás lehet, hanem pl. egy kifejezés egyik elemének elhagyása. Ha pedig ez elterjed, lesznek beszélők, akiknek így lesz természetes, míg mások a régebbi formát fogják használni. És ha már valamit többféleképpen mondanak, könnyen előfordul, hogy ez az ingadozás „megfertőz” más kifejezéseket is.

A spanyolban rengeteg az olyan igei kifejezés, amelynek bővítményét deelöljárószó vezeti be (az a „vonzata”), pl. estar seguro, -ra de algo’biztos valamiben’. Ha ez a bővítmény tagmondat, akkor que kötőszó előzi meg: pl. Estoy seguro de que ganaremos’Biztos vagyok abban~benne, hogy nyerni fogunk’. Ebben a példában tehát a de que a magyar „abban, hogy” megfelelője. Sok anyanyelvi beszélő viszont elhagyja ilyenkor a de elöljárót: Estoy seguro que ganaremos’Biztos vagyok, hogy nyerni fogunk’. A normativista szemlélet ezt a használatot helytelennek tartja, és a queísmo kifejezéssel illeti. A queísmo tehát annyit tesz: a que használata a sztenderdde que helyett.

Ha már kezdetét vette egy nyelvváltozás, az ingadozó használat sokszor elbizonytalanítja a beszélőket („biztos, hogy jól mondom?”), ami hiperkorrekciós formák létrejöttéhez vezethet. Nyilván nagyon sok olyan igei kifejezés is van, amelynek nincs elöljárós vonzata. A legegyszerűbb eset a sima tárgyas ige, pl. decir’mond’: Le dije que viniera’Mondtam neki, hogy jöjjön’. A népnyelvben előfordul, hogy az ilyen mondatokban a kötőszó elé betoldanak egy de elöljárót: Le dije de que viniera. Ez az előzővel ellentétes jelenség, melynek elnevezése az előíró szemléletben dequeísmo, vagyis a de que helytelen használata que helyett. A dequeísmo jóval megbélyegzettebb, mint a queísmo.

Érdekes ugyanakkor, hogy ez más elöljárószóval nem fordul elő – nincs pl. „enqueísmo” vagy „sinqueísmo”. Erre az lehet a magyarázat, hogy a de eléggé „tartalmatlan”, nem rendelkezik jól behatárolható konkrét funkciókkal, viszont nagyon sok kifejezésben szerepel. A dequeísta beszélők úgy érzik, hogy a tagmondati bővítményt mindig be kell vezetni egy elöljárószóval (olyan kifejezések mintájára, amelyekben a norma szerint is jelen van), és a de a legkevésbé jelölt ebből a szempontból. A nyelvművelők azt szokták tanácsolni annak eldöntésére, kell-e de vagy sem a que elé, hogy cseréljék ki az alárendelő tagmondatot egy főnévi csoportra: pl. Estoy seguro de algoEstoy seguro de que + TAGMONDAT, illetve Dile algoDile que + TAGMONDAT.


Összefoglaló másfél percben, ellenőrző feladattal. A megoldásokat hozzászólásban várjuk!

Befejezésül, van néhány olyan ige, amellyel mindkét forma létezik a sztenderdben is (némileg eltérő árnyalattal), pl. az informar’tájékoztat’. Ez az ige használható a magyarhoz hasonlóan úgy, hogy informar a alguien de algo’tájékoztat vkit vmiről’, valamint úgy is, hogy informar algo a alguien’jelent, tudtára ad vmit vkinek’ (pl. Informó a sus superiores de que se marchaba’Tájékoztatta a feletteseit arról, hogy elmegy’; Le informaron que estaba detenido’Tudtára adták, hogy le van tartóztatva’). Ilyen esetekben természetesen nincs szó a queísmo vagy dequeísmo jelenségekről.

Köszönet az észrevételekért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi mindenre jó a se szócska? – Aquí se explica...

$
0
0
Ez az a szócska, amellyel gyakran gyűlik meg a baja a nyelvtanulóknak, hiszen elég sokrétű a használata, egyes funkcióit pedig nagyon könnyű összekeverni. Ebben segítünk most eligazodni anélkül, hogy elvesznénk a nyelvészeti elemzések bonyolult részleteiben. Legelőször is azt próbáljuk meghatározni, hogy mi is pontosan ez a se.

A se (< lat. ) – alaktanilag– harmadik személyű, hím-, nő- vagy semlegesnemű, egyes vagy többes számú, részes vagy tárgyesetű, visszaható alakú, hangsúlytalanszemélyes névmás. Mondat- és jelentéstanilag pedig az alábbi szerepköröket töltheti be.

Se aman– Szeretik egymást (Forrás: Pixabay.com, CC0)
  1. Harmadik személyű visszaható vagy kölcsönös névmás.Se peinó en cinco minutos.’Öt perc alatt megfésülte magát (megfésülködött).’ Se compró un libro. ’Vett magának egy könyvet.’ Durante años se escribieron apasionadas cartas de amor. ’Éveken át szenvedélyes szerelmes leveleket írtak egymásnak.’
  2. Szenvedő igealak jelölője.Los papeles se distribuyeron entre los asistentes. ’A papírok szétosztásra kerültek a résztvevők között.’ El barco se hundió. ’A hajó elsüllyedt.’ Se vende esta casa. ’Ez a ház eladó.’ En la India se hablan varios idiomas.’Indiában sokféle nyelvet beszélnek.’
  3. Személytelen igealak jelölője (mindig egyes számú).Aquí se canta, aquí se ora, se alaba a Cristo a toda hora’Itt énekelnek, itt imádkoznak, dicsérik Krisztust minden órában’ [részlet a Cuando Cristo venga en Gloria című dalból] (A szenvedő és a személytelen igealakok megkülönböztetéséről ebben a cikkben szóltunk részletesen.)
  4. Az ún. pronominális igék előtt áll harmadik személyben.* Ezek formailag visszaható igék, de a jelentésük nem az: Se fueron de vacaciones. ’Elmentek nyaralni.’ No se arrepintió de lo que había dicho. ’Nem bánta meg, amit (előtte) mondott.’ Se lavó las manos. ’Megmosta a kezét.’ (Az ilyen igékről itt is írtunk.)
  5. A le vagy a les alakváltozata a lo, la, los, las tárgyesetű névmások előtt.Se lo digo.’Megmondom neki(k) azt [semlegesnem].’ Se las prepararemos. ’El fogjuk készíteni neki(k)’ azokat [nőnem]. (Vigyázat! Ez már egy másik se– lásd alább!)
Az 5. nyelvtörténetileg sem ugyanaz a se, mint az 1–4. esetben – ami onnan is látszik, hogy (a visszaható alakúval szemben) nem csak harmadik személyű igével állhat. A latin ILLI(S) ’neki(k)’ részes névmásnak ugyanis a beszédben két mondatfonetikai változata alakult ki: az egyik a ma is használt le(s), amely közvetlenül az igével áll (le digo; dile); a másik pedig kezdetben *lle [lʲe] alakú lehetett (vö. ol. glie- [lʲe]), amelyből az óspanyolban ge [zse] lett: ezt használták akkor, ha utána harmadik személyű tárgyas névmás következett. A hasonló hangzása miatt a beszélők ezt később összekeverték a se névmással, amely végül kiszorította a régi ge alakot. További érdekesség, hogy mivel így nem derül ki, hogy a se a le vagy a les névmást „helyettesíti”-e, Latin-Amerikában kialakult egy olyan szokás, hogy ezt a tárgyas névmáson jelölik – vagyis ott a többes számú tárgyas névmás a részeshatározó többes számára utal! Mindezt az alábbi táblázatban foglaltuk össze.

A nagyításhoz kattints! (Forrás: El Mexicano)

A táblázatból jól látszik tehát, hogy míg Spanyolországban a tárgy egyes vagy többes számának a megkülönböztetése elsődleges, addig Latin-Amerikában a részeshatározó számának a (tárgyas névmáson való) jelölése élvez elsőbbséget. E jelenség arra is rámutat, hogy itt már nem különálló névmásokról, hanem a részeshatározót és a tárgyat is tömörítő összevont – agglutináló jellegű – kifejezésekről van szó.

Lehet-e két se egymás után?

Előfordulhat, hogy visszaható (1.) vagy pronominális (4.) igét személytelen szerkezetbe (3.) kell tennünk: adódhat például egy olyan mondat, hogy „Társaságban az ember jobban érzi magát”. Itt a sentirse igét kellene személytelenül használnunk, amit szintén a se jelöl. Nos, mégsem mondhatjuk azt, hogy *Se se siente mejor en compañía. Ilyenkor is csak egy se lehet a kifejezésben, amely mindkét funkciót ellátja: Se siente mejor en compañía. Ha mégis egyértelműsíteni szeretnénk, hogy ez személytelen mondat, akkor az uno„általános alany” használható: Uno se siente mejor en compañía.

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* Ezeknél az igéknél a visszaható névmás általában aspektusváltozást jelöl, ami a magyarban valamelyik igekötővel adható vissza: pl. ir’megy’ vs. irse’elmegy’; caer’esik’ vs. caerse’leesik’ stb. Vannak azonban olyan igék is, amelyeket egyáltalán nem használnak névmás nélkül, mint pl. az arrepentirse’megbán’ – ez esetben a névmásnak sem nyelvtani, sem jelentésbeli módosító szerepe nincs, azt egyszerűen úgy kell tekinteni, mintha az ige része lenne.

Miért van fordított írásjel a spanyol mondatok elején?

$
0
0
A spanyol írás két különlegessége közül már volt szó az Ñ, ñ betűről, amely lényegében egy nagyon régi, középkori latin betűrövidítési hagyomány egyedüli túlélője (hasonlóan a portugálban használt ã, õ betűkhöz), és azóta már nem is csak a spanyolban, hanem több, kevésbé ismert nyelvben is használják. Ezzel szemben a másik furcsaság, a mondat elejére biggyesztett „fejreállított” kérdőjel (¿) és felkiáltójel (¡) ma is kizárólag a spanyolra jellemző, és írástörténeti időben mérve nem túl régi fejlemény. Ráadásul nem is a hagyomány szülöttje, ahogy általában az írás fejlődése, amikor a régi gyakorlatot követi a helyesírás szabályozása (már ahol van ilyen), hanem egy tisztán íróasztalnál megfogant ötletről van szó.

A Spanyol Királyi Akadémia(Real Academia Española– RAE) első helyesírási szabályzata, amely 1741-ben jelent meg Orthographía Española címmel, még említést sem tesz ilyesmiről. Tizenhárom évvel később, 1754-ben látott napvilágot az „új, javított és bővített” második kiadás, immár Ortografía de la Lengua Castellana címre keresztelve, amely először foglalkozik a nyitó írásjelek „szükségességével”:
21.Kérdőjel, melyet Kérdésjelnek is hívnak, egy pontból és fölötte egy fordított s-ből áll, ebben a formában (?) Ezt minden mondat vagy mondatrész után, amelyben kérdeztetik, ki kell tenni, pl. Quien me escucha? Como es esso? De ez nem mindig elégíti ki mindazt, ami szükséges; hiszen vannak hosszú periódusok, amelyekben nem elegendő az utolsó után tett Kérdőjel, ahhoz, hogy tökéletes értelemmel olvastassanak fel: hiányzik annak jelölése, hogyan megfelelő és pontos, hol kezdődik a kérdő tónus, mely sajátos eséssel folytatódik a periódus végéig.
22. A nehézség a Jegy megválasztásában állt; hiszen ugyanazokat alkalmazni ebben, amelyek a Hangsúlyok és egyebek jelzésére szolgálnak, félreértésekre adna okot, új Jegy kitalálása pedig kifogásolható lenne, és talán nem túl elfogadott. Ezért, hosszas vizsgálat után, az Akadémia úgy találta, felhasználható ugyanaz a Kérdőjel, megfordítva kitéve ama szó elé, amelynél a kérdő tónus elkezdődik [...]
– érvelnek a szerkesztők, majd ugyanerre tesznek utalást a szabályzat felkiáltójellel foglalkozó 23–24. pontjainál is (az eredeti szöveg itt megtekinthető). A helyesírás szabályozói tehát amiatt aggódtak, hogy a hosszú „körmondatok” felolvasásakor nem lesz eléggé egyértelmű az olvasó számára, hogy a kérdés vagy felkiáltás a mondat melyik részére, netán az egészre vonatkozik-e, és hogyan kellene azt „helyes intonációval” olvasni, ez indokolta – a páros idézőjelek és zárójelek mintájára – a nyitó kérdő- és felkiáltójelek bevezetését. S bár mindez a 18. század derekán történt, a nyitójelek használata csak jóval később terjedt el és vált gyakorlattá az írott szövegekben.

Igazságot a nőknek!” felirat egy madridi tüntetésen, elején az inverz felkiáltójellel (Forrás: vozpopuli.com / EFE)

Mintegy két és fél évszázadot ugorva az időben, érdekességként említendő, hogy az 1999-es helyesírási szabályzat– a jelenleg érvényes 2010-es közvetlen elődje – a kérdő- és a felkiáltójel használatáról szóló részében már úgy fogalmaz,
A nyelvünkben mindig kötelező kitenni a nyitójelet, melyet nem kellene elhagyni más nyelvek helyesírási szokásainak utánzásából fakadóan, amelyekben csak a végjelet használják, mert egyéb nyelvtani jelekkel rendelkeznek az első pótlására.
Bár a kiadvány nem részletezi, hogy miféle „egyéb nyelvtani jelekre” gondoltak, amiért más nyelvekben nincs szükség nyitó kérdő- és felkiáltójelekre (szórend? segédszavak?), mindenesetre szellemes, hogy az egészet úgy tálalja, mintha erre a „problémára” egyedül a spanyol helyesírás szabályozói találtak volna „megoldást” – hiába, felfedezték a spanyolviaszt, na – és ennek amúgy természetesnek kellene lennie a nyelvekben. Egy viszont biztos, és ez vitathatatlan: az akadémia újítása végül annyira sikeres lett, hogy a spanyol anyanyelvűek ma már el sem tudnák képzelni az írásukat fejreállított kérdőjel és felkiáltójel nélkül – csakúgy, mint ñ nélkül...

¡Sal-le con la solución! – Ha a RAE a saját csapdájába esik

$
0
0
Minden írásbeliséggel rendelkező nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket általában nem írunk le. Nem azért, mert nem tudnánk őket leírni, hanem egyszerűen azért, mert nem részei az írott nyelvnek, vagyis nem szokás őket leírni. Valami egészen más miatt „nem lehet” viszont leírni a spanyol salir’kimegy, kijön stb.’ ige egyes szám második személyű felszólító alakjának – sal (tú)– a részes névmással (le, les) alkotott összetételét – legalábbis a spanyol akadémiai helyesírás szerint. A problémáról – nevezzük „salirle-paradoxon”-nak – a KultúrTapas magazin írt nemrég. Ebben a cikkben azt fogjuk körbejárni, hogy mennyire valós ez a probléma, egyáltalán lehet-e annak nevezni.

Először is induljunk ki abból, hogy nyelvnek elsősorban a beszélt nyelvet tekintjük (emellett több érv is szól: kezdve ott, hogy az írás nem jár automatikusan együtt a nyelvvel, az a kultúra része, amit az ember az iskolában tanul meg, és sokkal később is alakult ki, mint az emberi beszéd, ráadásul a legtöbb élő nyelv ma sem rendelkezik írásbeliséggel; a helyesírás pedig csak egy önkényesen kialakított szabvány, amelyet bármikor meg lehet változtatni). Márpedig ha az anyanyelvi beszélők valamit használnak, akkor az létezik – fel sem merülhet tehát az a kérdés, hogy a [ˈsal.le(s)] (a pontosság kedvéért IPA-átírást használunk: a [ ˈ ] a hangsúlyos szótag előtt áll, a [ . ] pedig a szótaghatárt jelzi) kifejezés létezik-e spanyolul. Az, hogy ezt a helyesírás szabályozója szerint „lehetetlen” leírni (sic!), nyilván nem a nyelv és a beszélők, hanem a szabályozás hiányossága, éppen ezért az sem lehet rá megoldás, hogy megkérjük a beszélőket, hogy „ne mondjanak ilyet” vagy „mondják másképpen”.

(Forrás: 1wallpaper.net)

De miből is következik a salirle-paradoxon? Egyrészt abból, hogy a spanyol helyesírási hagyomány (és szabályozás) szerint a hangsúlytalan személyes névmás, akárcsak az olaszban, egybeírandó a hozzá tartozó igealakkal, ha mögötte van. Ez már önmagában is egy következetlenség: semmi akadálya nem lenne, hogy különírjuk, ahogy az ige előtt is, de ugyanígy lehetne mindkét esetben kötőjellel is írni (pl. le-dice, di-le), ahogy a franciában és a románban is alkalmaznak hasonló megoldásokat. (Abba ne is menjünk bele, hogy egy nyelvben mi számít egy szónak, mert ezt tudományos alapon is nehéz meghatározni; egy viszont biztos: ezt nem a helyesírás dönti el.) Másrészt, e hagyományból adódóan így két l kerülne egymás mellé írásban (salle), ami egyébként a zöngés, eredetileg palatolaterális réshangot („lágy [l]”, [lʲ]; IPA [ʎ]) jelöli, amely a mai nyelvjárások többségében egyszerű palatális réshangként (IPA [ʝ]) valósul meg, így a beszélők – az akadémiai helyesírás szerint – „kényszerűen” ezzel a hanggal olvasnák ezt a betűsort (ami persze csak megszokás kérdése lenne, ha valóban olyan sűrűn le akarnák írni ezt a kifejezést, amely azért a beszédben sem túl gyakori).

A következő kérdés, hogy akkor melyik a legjárhatóbb út, ha mégis szükség lenne ezt az alakot írásba foglalni (néhány ötlet a KultúrTapas cikkében is olvasható), ami könnyen előfordulhat az olyan kifejezések felszólító formájában, mint a salirle(s) con una excusa’előáll neki(k) egy kifogással’, salirle al encuentro/paso’elé(be) megy’ stb.
  • Simán lehetne salle(s). Ugyanis nincs még egy salle alakú szó, amelyben az ll digráf által jelölt mássalhangzót kellene ejteni és ez félreértést okozhatna (de ha lenne is, akkor is majdnem biztos, hogy nem fordulhatna elő ugyanazon szövegkörnyezetekben, tehát gyakorlatilag ez sem jelentene akadályt, ahogy a számos azonos alakú szó sem). Továbbá nem ez lenne az egyetlen kivételes eset: ott van pl. a subrayar’aláhúz, kiemel’ ige, amelyben szintén nem a bonthatatlan /br/ csoportot találjuk, hanem a sub- ’alá-’ toldalékés a rayar’vonalaz’ ige összetételét, ahol a /b/ és az /r/ külön szótagokhoz tartoznak, mégsem okoz egyetlen anyanyelvi beszélőnek sem gondot, hogy ezt nem [su.bra.ˈʝar]-nak, hanem [sub.raˈʝar]-nak kell olvasni, hosszabban pergetett [r]-rel (). Ugyanígy például a hangsúlytalan [i] és az [e] kapcsolata sem mindig kettőshangzó (pl. a riéndose [ri.ˈen.do.se] ’nevetve’ alakban sem: ), amin szintén nem akadnak fenn a beszélők.
  • Ám ha nem akarjuk nagyon megerőszakolni a helyesírást, mégis szeretnénk, hogy az olvasó fejében ez ne okozzon zavart, írhatnánk kötőjellel: sal-le(s), pl. ’menj elébe!’. Semmilyen észérv nem szólhat az ellen, hogy ilyen esetben kötőjelet használjunk, és így nem kellene olyan megoldáshoz sem folyamodni, amely a spanyol íráshagyományban nem létezik (mint a katalánban, ahol a művelt eredetű latin jövevényszavakban lévő [ll] hangot egy középső ponttal jelölik, pl. paral·lel’párhuzamos’).
  • És természetesen semmiből sem állna egyszerűen megváltoztatni a helyesírási szabályzatot, ha már úgyis nagyjából tízévente változtatják, és kiegészíteni egy mondattal az ehhez hasonló különleges esetekre.* Be kellene látni, hogy egy olyan helyesírási rendszerben, amely egyszerre több, olykor egymással ellentétes elvnek akar megfelelni (mint jelen esetben a hangjelölés kontra szóelemzés), mindig is lesznek esetek, amikor kompromisszumos megoldást kell alkalmazni, ami nem lehet az, hogy „ne írjunk le ilyet”. (Kiváló magyar párhuzam lehetne erre a pácsó’pácoláshoz használt só’ esete, ahol nem [cs] hangot ejtünk, hanem [c] és [s] kapcsolatát, amely persze egy hosszú [cs]-nek hangzik.)


No es aconsejable salirle al paso– Nem tanácsos elébe vágni (Videó: Baladincz Bendegúz)

A tanulság tehát, hogy inkább a spanyol helyesírás alkotói estek bele a saját csapdájukba, mint hogy ez egy valóban létező probléma lenne a nyelvhasználók számára (akik jellemzően egyébként sem erőltetik meg magukat olyan nagyon, hogy betartsák a helyesírási szabályokat). Ilyen alapon azt is lehetne tanácsolni, hogy spanyol szövegekben ne írjanak le olyan idegen neveket, amelyekben -ll- szerepel, mert az megzavarná az olvasó tisztánlátását és nem tudná, hogy kell helyesen ejteni. Egyes vélemények szerint a RAE nem is azért nem áll elő megfelelő megoldással a salirle-paradoxonra, mert nem akar, hanem azért, mert „nincsen rá jó megoldás”. Na és ki az, aki megmondhatná, hogy mi legyen a „jó megoldás” egy helyesírási kérdésben? Természetesen ők maguk. És itt a kör be is zárult.

Ugyanakkor ez a dolog nagyon jól rávilágít arra is, hogy a spanyolban nem csak az [n], hanem az [l] hosszúsága is jelentésmegkülönböztető lehet a szóhatárokon: ahogy nem ugyanaz az ayúdenosés az ayúdennos, szintén nem mindegy, hogy /elládo/ el lado’az oldal’ vagy /eládo/ helado’fagyi’. Ilyesmivel az oktatásban nem szoktak foglalkozni, pedig korántsem magától értetődő kérdés: pl. az /s/ fonémára ugyanez már nem érvényes, ezért az ha sido’volt’ és az has sido’voltál’ között a beszédben általában nincs különbség – a spanyol anyanyelvűek egyszerűen nem tudnak hosszú [s]-t ejteni. (A nyelvekben általában a hosszú réshangok jelöltebbek, mint a hosszú zárhangok vagy a hosszú szonoránsok – vagyis az [l], [m], [n], [r]-féle hangok –, így nem ritka, hogy egy nyelvben létezik [lː], [mː], [nː], [rː] hang, ahogy a spanyolban, de nincs [sː].)

A kiegészítésekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.
__________
* Nem kellene ám világmegváltó módosításokban gondolkodni: ugyanazzal az erővel, ahogy „kimagyarázták”, miért „lehetetlen írásban megjeleníteni” ezt a hangsort, arra is felhívhatták volna az olvasók figyelmét, hogy a salle egy kivétel, amelyben nem az ll kettős betű szerepel, hanem l+l, így az nem [ʎː] ~ [jː] hangnak, hanem [ll]-nek olvasandó.

10 dolog, amiért olyan vicces a spanyolok angolja

$
0
0
Bármilyen anyanyelvű is az ember, az anyanyelv akcentusa mindig is rá fogja nyomni bélyegét a tanult idegen nyelvre, amelyen beszél. Vannak persze kivételes esetek, pl. ha valaki elég fiatalon kezdett el idegen nyelvet tanulni vagy nagyon hosszú idő óta idegen nyelvi környezetben él, akár még el is felejtheti az eredeti anyanyelvét – de itt most ezekkel nem foglalkozunk.

Nyilván azért lesz valakinek idegen akcentusa, mert az anyanyelvének hangtani sajátosságai, amihez hozzászokott és egész élete során rendszeresen használ, sokszor alapjaiban eltérnek a tanult idegen nyelvétől – amihez annak anyanyelvi beszélői szoktak hozzá. A továbbiakban felsorolunk 10 olyan tulajdonságot, amiért a spanyol anyanyelvűek olyan viccesen beszélnek angolul!


1. Képtelenek kiejteni a sorvasztott magánhangzót

Az egyik legjellegzetesebb angol magánhangzó a magyar rövid [ö]-höz hasonlítható, de ajakkerekítés nélküli [ə], vagyis a „svá”, mint pl. a the, about szavak első magánhangzója. A spanyolban nincs ilyen hang, hozzá az [e] (kb. rövid magyar é) áll a legközelebb. Így pl. a the náluk sokszor [de], azonban ha írásban az a jelöli, akkor inkább rövid [á]-val (jelölése: [ȧ]) helyettesítik, pl. abaut [ȧbáut]. Érdekességként megjegyzendő, hogy a magyar [e] és [á] közötti nyílt [æ] magánhangzót, amelyet pl. az and és have szavakban hallunk, mi általában [e]-nek mondjuk, míg a spanyolok [ȧ]-nak.

2. A [z] hang helyén mindig [sz]-t ejtenek

A spanyolban egyáltalán nincszöngés sziszegőhang, legfeljebb a zöngés mássalhangzó előtti [sz] hangozhat [z]-nek bizonyos nyelvjárásokban. A [z] az egyik legnehezebben kiejthető mássalhangzó a spanyol anyanyelvűek számára, főleg magánhangzók közötti helyzetben, ezért nem ritka, hogy még azok is [sz]-szel helyettesítik, akik egyébként nagyon jól beszélnek angolul. Eléggé viccesen hangzik pl. a music [mjúszik]-nak vagy az easy [íszi]-nek ejtve.

3. A [s] helyett [sz] vagy [cs] használata

Az angolban sh-val jelölt [s] hang nem része a spanyol mássalhangzókészletnek, azonban angol jövevényszavak végén előfordulhat, pl. flash [flȧs] ’vaku’. Éppen ezért a szó végi [s] kiejtése, bár idegen hang, nem szokott olyan nagy gondot okozni a spanyol anyanyelvűeknek. Más helyzetben viszont már igen: szó elején gyakran [cs]-vel (pl. show [csou], Shakira [csȧkírȧ] – sokszor még riportereknél is!), magánhangzók között [sz]-szel helyettesíthetik (pl. nation [nészjon]).

4. A szókezdő sp-, st- elé rövid [e]-t mondanak

Mivel spanyolul nem kezdődhet szó s+mássalhangzóval, az ilyen angol szavak a spanyol anyanyelvűek számára rendkívül szokatlanok. S bár képesek lennének őket kiejteni, ha odafigyelnek rá (hiszen a korlátozás csak szókezdő helyzetre vonatkozik, szó közben a spanyolban is előfordulnak efféle mássalhangzó-torlódások, pl. extraño [-ksztr-], superstición [-rszt-], transporte [-nszp-] stb.), gyakran önkéntelenül is eléjük mondanak egy rövid [e] hangot: speak [eszpík], Spanish [eszpánis] stb. Ez az egyik legfeltűnőbb dolog, amikor egy spanyol ajkú angolul beszél.

5. A w helyén [gw] vagy [kw]

A [w] hang a spanyolban – amely az angollal ellentétben nem számít mássalhangzónak, hanem csak az [u] „rövid” változata – nem állhat szótag elején, mindig meg kell, hogy előzze valamilyen mássalhangzó, általában [k] vagy [g] (vö. az azonos eredetű angol whenés spanyol cuando [kwȧndo] szavakat). Ez akkor is igaz, amikor látszólag [w] (írásban hu-) van a spanyol szó elején (indián eredetű szavak, vagy latin hangsúlyos ŏ-ból származó [we]kettőshangzó): a spontán beszédben ezek elé is ejtenek egy gyenge [g] hangot. Ugyanígy vannak az angollal is: a when sokszor [gwen], a world [gwo(r)ld], a why [kwȧj] stb. Az ínyencek kedvéért, a [w] hang a latinban – ahol szintén nem számított mássalhangzónak, csak az [u] félhangzós változata volt – még lehetett szó(tag)kezdő (ezt jelölték írásban v-vel, ezért szokás ma magyaros [v]-nek olvasni), de ebből az újlatin nyelvekbenvagy [b], vagy [v] lett (lásd alább).

6. A szó eleji v helyett [b] ejtése

Talán az sem újdonság, hogy a spanyolban igazából nincs [v] (ahogy a latinban sem volt), amit mi annak vélünk hallani (a helyesírás hatására), az valójában egy lazán ejtett [b] (hívják „ajak-v”-nek is), amely magánhangzók között fordul elő. Szó elején viszont csak az „erős” változat jelenhet meg, vagyis a magyar [b]. Ugyanez megfigyelhető, amikor angolul beszélnek: pl. a very-ből [beri] lesz.

7. Az angol r pergetése

Amennyire idegen az angol anyanyelvűek számára a magyarosan pergetett spanyol r, nincs ez másként a spanyol ajkúak számára sem az „elharapott” angol r tekintetében, amelyet gyakran „sima”, azaz többé-kevésbé pergetett [r] hanggal helyettesítenek.

8. A h helyén [ch], mint a doh szóban

A [h] talán az egyik legegyszerűbb mássalhangzó (jó, most abba ne menjünk bele, hogy mennyire „mássalhangzó” egyáltalán, vannak nyelvek, ahol nem számít annak – ilyen volt a latin és az ógörög is), hiszen nem sokkal bonyolultabb egy sóhajtásnál, amelyre minden ember képes. Azokban a nyelvekben, ahol nem létezik beszédhang formájában (mint a francia, az olasz, a spanyol vagy az orosz), valamiért mégis gondot okoz a kiejtése. Az angol szavakban a spanyol anyanyelvűek a h-t általában a hozzá legközelebb álló spanyol hanggal helyettesítik, amelynek írásban ugye a j vagy (e, i előtt) a g felel meg (szakszerűen ezt veláris zöngétlen réshangnak hívják, amely majdnem olyan, mint a [k], csak abban különbözik tőle, hogy nem zárjuk el teljesen a levegő útját).

9. Szó elején az angol y [gy]-nek ejtése

A spanyolban nincs [j]–[gy]–[dzs] megkülönböztetés, számukra ez a három hang ugyanaz. Mint néhány másik mássalhangzónál is, ejtése csupán a helyzetétől függ: szó elején, valamint mássalhangzó utáni szótag elején sok nyelvjárásban csak [gy], míg magánhangzók közötti helyzetben csak [jj] fordulhat elő. Ezt szokták alkalmazni akkor is, ha angolul beszélnek, pl. az I will tell you mondat náluk valahogy így hangzik: [ȧj gwil tel gyú]. (Tulajdonképpen az angol és magyar [j]-nek pontosan megfelelő mássalhangzó a spanyolban csak szótag végén lehet, pl. baile [bȧjle] ’tánc’, soy [szoj] ’vagyok’.)

10. Hosszú magánhangzók? Felejtsd el!

A spanyol magánhangzók hosszúságának nincs nyelvtani szerepe, hasonlóan a többi újlatin nyelvhez, ez a megkülönböztetés már a beszélt latinban eltűnt. A hangsúlynak viszont annál inkább, amely az angolban kevésbé fontos, de a spanyolban éppen a magánhangzók megnyúlása kísérheti. Ennek következtében valamikor azt a magánhangzót hangsúlyozzák és nyújtják meg, amikor angolul beszélnek, amelyet nem kellene, illetve fordítva: ahol a hosszúság jelentésmegkülönböztető lenne, azt meg röviden ejtik, ha a mondatban nem kap hangsúlyt. Komoly gondot okoz nekik pl. a this’ez’ és these’ezek’ megkülönböztetése: jó eséllyel mindkettő [disz] lesz egy spanyol ajkúnál, és csak az utána lévő szóból derül ki, hogy melyik volt: [diszisz] this is, [diszár] these are...

S mindez hogy néz ki a gyakorlatban? Hát így:


Persze ha valakinek ez nem lenne elég, vagy esetleg azt hinné, hogy már nem lehet überelni, annak ajánlom, hogy hallgassa meg Dr. Julio César Maglione FINA-elnök bármelyik angol nyelvű beszédjét, mondjuk ezt itt. A szórakozás garantált!

Az észrevételekért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Mi a gond a „hagyományos” idegennyelv-oktatással?

$
0
0
Mindenekelőtt szeretném már a legelején tisztázni, hogy semmi esetre sem akarok okosabbnak tűnni egy nyelvtanárnál, mert nem is az én kompetenciám – feltételezem, hogy ők is tisztességgel szerezték meg a diplomájukat a tevékenységük gyakorlásához. Ez az írás inkább egy vélemény a kialakult rendszerről (amivel persze nem muszáj egyetérteni), kizárólag a tapasztalataimra alapozva.

Mit értek „hagyományos” nyelvoktatás alatt? Részben már érintettem ezt korábban: azt az írásalapú, „egy sztenderd”-központú tanítási módszerek összességét, ahogy tanítottak még mindenkit az én korosztályomból, illetve feltételezem, hogy ugyanezen módszerekre épül nagyrészt ma is a nyelvtanítás legalább a közoktatásban (fordítás, szótárazás, nyelvtanozás, meg az „Írj egy mondatot ezzel a szóval!” és társai). Persze ez nyelvenként eltérhet. Mi a probléma az írott nyelvi normára épülő oktatással? Hát ugye, elsősorban az, hogy az anyanyelvi beszélők nem születnek írástudónak, és a modern nyelvtudomány is a beszélt nyelvvel foglalkozik leginkább, hiszen ez az, amit az ember születése után természetes úton elsajátít a környezetétől. És itt álljunk meg egy kicsit. Beszélni minden egészséges ember tud (mindegy, melyik nyelven a ma élő több mint 5000 közül), ebben talán egyetért mindenki. Az írás viszont tanult dolog, és nem is minden nyelvnek van íráshagyománya vagy írott változata.


Oké, de mi is ezzel a baj? Nem lenne semmi, ha a beszélt és az írott nyelv azonos lenne. Csak éppen nem az. Nagyon nem. Sőt, mondhatni, két – stílusában, szabályaiban – teljesen eltérő nyelvváltozat.* Gondoljunk bele, hogy egyáltalán nem úgy beszélgetünk otthon a családtagjainkkal vagy a haverokkal sörözés közben, és nem is úgy kérjük a menüt egy étteremben, mint ahogy egy tévébemondó olvassa fel a híreket. A probléma egyrészt az, hogy az idegennyelv-oktatás az utóbbival foglalkozik csak, a másik pedig, ennek következményeként, hogy az írott nyelvi normák alapján alkot értékítéletet a beszélt nyelv jellemzőiről. Vagyis pl. ami az írott nyelvben nem létezik – nyilván nem írunk le mindent, amit egyébként szinte naponta kimondunk, mert nem része az írott nyelvnek –, azhelytelen.

Vagy mondjuk attól, hogy egy adott beszédhangot a helyesírási szabályok szerint más betű vagy betűkapcsolat jelöl elülső („magas”: [e], [i]), mint hátul képzett („mély”: [a], [o], [u]) magánhangzók előtt, még nem válik egy ige rendhagyóvá (egyébként is csak az iskolában tanulja meg a gyerek, mikor, mit, hogyan kell leírni). De mit mond ilyenkor a hagyományos nyelvoktatás? Azt, hogy „szabálytalan, mert másképp írják le” – ez a baj! Vagy amikor az el agua kifejezésben hímneműnek nevezik a névelőt, mert írásban alakilag egybeesik azzal – ez a baj! (Ha úgy kellene leírni, hogy el’agua, vajon akkor is így magyaráznák? Persze ez nem is annyira a beszélt–írott nyelv kérdése, hanem szimplán hülyeség...) És még számos hasonló, ami félrevezeti a tanulókat (nem is beszélve arról, amikor olyan példamondatok vannak nyelvkönyvekben, amelyeket egy anyanyelvi beszélő sosem ejtene ki a száján).

Sokat beszélgettem ezekről a kérdésekről nyelvtanárokkal – vegyes reakciókkal. Voltak, akik elismerték, hogy ez létező probléma. Mások megsértődtek és kirúgtak az oldalukról, mert szerintük kétségbe vonom a tudásukat (természetesen nem tehetnek arról, hogy mit/hogyan tanítottak nekik az egyetemen). A legérdekesebb az, amikor azzal jönnek, hogy „de a tanulónak így egyszerűbb” vagy „a tanuló csak így érti meg” stb. Nem, nem igaz! Mindent el lehet magyarázni úgy is, hogy a tanulót ne vezesse félre az egyszerűsítés. Semmivel sem nehezebb megérteni, ha azt mondom, hogy „ez az ige szabályos, csak a hangjelölési konvenciók miatt a helyesírása váltakozik”, vagy „ez a névelő is nőnemű, csak az ilyen szavak előtt azonos alakú a hímneművel”, és így tovább. Mi ebben az „akadémiai szint”, aminek megértéséhez esetleg doktori címre lenne szükség? (Kaptam ám ilyen kifogást is.) De a legnagyobb baj magával a hozzáállással van, hogy a nyelvoktatás egyáltalán nem veszi figyelembe a nyelvtudomány álláspontját, és a nyelvtanárok sokszor el is hiszik, hogy a kettő teljesen független egymástól. Pedig ez sem igaz. A nyelvoktatásnak pontosan a nyelvtudomány megállapításaira kellene épülnie!

S most jön az a rész, hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy mindezt leírjam. Azért, mert saját magamon tapasztaltam (tapasztalom) meg az évek, évtizedek során a hagyományos nyelvoktatás hátrányait. Attól, hogy az ember tud két idegen nyelven írni-olvasni, fordítani, hivatalos leveleket megfogalmazni vagy lexikoncikkeket létrehozni, és még el is tud beszélgetni – erősen korlátozott, művelt szókinccsel, ezt azért tegyük hozzá – külföldiekkel, még nem jelenti azt, hogy tudja ezeket a nyelveket a való életben használni (mert nem tudja). Mert a beszélt nyelvet– amire a gyakorlatban és a munkaerőpiacon szükség lenne – nem tanítják. Vajon miért tűnhet úgy egy idegen anyanyelvű számára, amikor az ő nyelvén beszélünk (legalábbis megpróbálunk), mintha egy írott szöveget olvasnánk fel? Ezen kellene elgondolkodni mindenkinek.

Mit javasolnék? Azt, hogy a fordításra, mondatalkotásra épülő nyelvoktatást el kellene felejteni, mert a nyelvek a valóságban nem így működnek. Amikor egy nyelvet valós életkörülmények között kell használnunk, nem lefordítani kell, amit mondani akarunk, hanem zsigerből tudni azt, hogy az anyanyelvi beszélő az adott helyzetben mit szokott mondani. (Még ha nyelvtanilag hibátlanul le is tudunk valamit fordítani, lehetséges, hogy az idegen anyanyelvű számára semmi értelme nem lesz, egész egyszerűen azért, mert nem úgy, vagy egyáltalán nem azt szokták olyankor mondani.) Természetesen nem azt állítom, hogy az írott nyelv ismerete nem fontos (de, nagyon is az), azonban a beszélt nyelvet nem helyettesíti – vagyis nem helyette, hanem mellette mint pluszt kellene tanítani. Az írott nyelvet is lehet persze a beszédben használni, de attól az még nem a beszélt nyelv.

__________
* Az írott és a beszélt nyelv közötti lényeges eltéréseket nem szemléltetheti jobban bármi másnál a latin és az újlatin nyelvek viszonya: az utóbbiak valójában a latin nyelv – melyet csak írásból ismerünk! – anyanyelvként beszélt változatainak mai formái, amelyeket utólagosan – a késő középkortól kezdve – sztenderdizáltak és kidolgozták az írott nyelvi normáikat. Természetesen ezek a változatok már az ókorban is léteztek, és már akkor is nagyon eltértek az általunk ismert latintól, de hiszen éppen azért voltak beszélt nyelvi változatok, mert nem őket használták írásban.

Miért pont a leggyakoribb igék rendhagyóak?

$
0
0
Lehet, hogy azért szakadt szét, mert elkopott,
de ezzel új divatot teremtett...
Bizonyára mindenki, aki tanult már valamilyen (elsősorban indoeurópai) nyelvet, megtapasztalhatta, hogy a legalapvetőbb jelentéseket kifejező, a hétköznapokban is leggyakrabban használt igék általában szabálytalanok – gondoljunk például a létigére vagy a ’megy’, ’tud’, ’képes’ vagy ’neki van’ jelentésű igékre. Ezek pl. az angolban, az olaszban és a spanyolban is mind rendhagyóak.

Ráadásul azt is megfigyelhetjük, hogy minél gyakoribb egy ige, valahogy annál erősebb szabálytalanságokat mutat a ragozás során vagy az alakváltozataiban, vagyis annál inkább kivételes. Példaként a spanyol ser létige az egyetlen olyan ige, amelynek egyes szám harmadik személyű alakja – az összes többi rendhagyó igétől is eltérően – a kijelentő módban mássalhangzóra végződik (es).

De vajon van-e összefüggés az igék szabálytalan ragozása és a használatuk gyakorisága között? Azt gondolhatnánk, legalábbis nyilván az tűnne a leglogikusabbnak, ha a gyakran használt igék teljesen szabályosak lennének, hiszen elég sokszor kimondjuk őket nap mint nap ahhoz, hogy „ne felejtsük el”, hogyan kellene őket szabályosan ragozni.

Bármennyire is meglepő lenne első hangzásra, de a valóság éppen ennek az ellenkezője. Tudniillik a nyelvek természetes változásánál elég nagy szerepe van az alakok használati gyakoriságának: minél inkább használnak valamit a beszédben, annál jobban megváltozik, hiszen az emberek hajlamosak az egyszerűsítésre (tehát az sem véletlen, hogy a gyakran használt rendhagyó igék általában rövidek is). Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy minél gyakoribb egy alak, annál nagyobb eséllyel és annál jobban memorizálják azt a beszélők, ami pedig jól memorizálva van, azt készen idézik fel– nem valós időben kell „legyártaniuk” a szabályos ragozás mintájára –, tehát igazából nem is szükséges, hogy szabályos legyen. Vagyis összefoglalva,
pontosan azért rendhagyóak a leggyakoribb igék, mert mindig is folyamatosan használták őket a beszélők.
Ezzel szemben a nem olyan gyakran használt igéknél „nem volt elég idő” arra, hogy megváltozzanak, ezért maradtak szabályosak vagy kevésbé rendhagyóak. Mi több, még visszájára is fordulhat a dolog: van arra is példa, hogy egy korábban rendhagyó, ám ritka vagy nem túl gyakori ige éppen szabályossá válik a többi mintájára (pl. a spanyol vivir’él’ ige múltidő-töve a 15. századig rendhagyó volt: visquió, visquiese, visquiera stb. – ma már teljesen szabályos), vagy esetleg egy másik, gyakoribb szabálytalansági csoportba sorolódik át (pl. andidiste> anduviste’jártál’ – a szabályos, de a nyelvművelők által ma még helytelennek ítéltandaste helyett). Olyan ez, akár az öltözködési szokások: lehet, hogy először valakinek azért szakadt szét a farmernadrágja, mert elkopott, de ezzel többek számára új – vagy stílszerűen: rendhagyó – divatot is teremtett.

A közreműködésért köszönet Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Spanyolul beszélő magyarok tipikus ejtéshibái

$
0
0
Korábban arról írtam, hogy miért olyan vicces, amikor spanyol anyanyelvűek angolul beszélnek– persze nem lehet általánosítani, nyilván ez azokra vonatkozik, akik nem tudnak olyan jól angolul, vagy már túl későn kezdték el tanulni. (Megoszlanak a vélemények arról, hogy milyen életkorban lenne érdemes elkezdeni idegen nyelven tanulni ahhoz, hogy ne legyen anyanyelvi akcentusunk, azonban egy biztos: a középiskola már késő – főleg a nálunk bevett oktatási rendszerrel.)

Na de azért mi se örüljünk annyira, mert valószínűleg ugyanilyen viccesek vagyunk az ő szemükben, amikor angolul vagy spanyolul beszélünk. Az alábbiakban megpróbáltam összeszedni néhány pontba azokat az – anyanyelvünkből adódó – sajátosságokat a spanyol vonatkozásában, amelyeket sokszor önkéntelenül is átviszünk az általunk beszélt tanult idegen nyelvre (bármennyire is igyekszünk, hogy elkerüljük őket). Az egyes fejezetek végén hangpéldákat is hoztam a helyes kiejtésre, spanyol anyanyelvű beszélőktől.

„Itt spanyolul beszélnek” (A kép illusztráció. Forrás: Pixabay.com)

1. Hosszú és zárt -o a szó végén, túl hosszú magánhangzók

Az egyik legfeltűnőbb hiba, mivel a magyarban a szó végi -ó csak hosszú (és zárt) lehet. Ez alól nincs kivétel, minden magyar így ejti, még az idegen szavakban is. Éppen ezért annyira hozzászoktunk, hogy akaratlanul is így ejtik a kezdők a spanyol szavak végén lévő -o hangot, pl. bueno *[buenó]. Pedig a spanyolban egyáltalán nincsenek hosszú magánhangzók (tudományosan fogalmazva: nem ismernek hosszúság szerinti megkülönböztetést). Egyedül a hangsúly kísérőjelensége a magánhangzó megnyúlása, de ez sem minden nyelvjárásra igaz (pl. Észak-Közép-Spanyolországban a hangsúlyos magánhangzók néha még rövidebbek is, mint a hangsúlytalanok – feltehetően a baszk nyelv hatására), és még a hangsúlyos spanyol magánhangzók sem nyúlnak olyan hosszúra, mint a mi hosszú magánhangzóink (és ugyanezért halljuk a spanyolt olyan „pattogósnak” is az olasszal szemben). Tehát a hangsúlytalan, szó végi -o a spanyolban nyílt és rövid! (Nyelvjárásonként persze ez is eltérő mértékű, pl. Mexikóban nagyon nyílt, az Andok vidékén viszont elég zárt [o]-kat ejtenek szó végén.)
  Példák:

2. Túlzottan nyílt, magyaros e

Bár a spanyolban is van nyíltabban és zártabban ejtett e (és o), ez a különbség nem akkora, mint a magyar e– mondjuk az ember szó elején – és é között. (Figyeljük meg pl. a ’péntek’ szóban a kétféle [e] ejtését!) A magyarban jellemzően nyílt e [æ] hangot például a spanyolok nem is [e]-nek, hanem inkább [á]-nak hallják, az é-nket viszont már [i]-nek! Mindez jól mutatja, hogy a spanyol [e] valójában sem a magyar e-vel, sem a magyar é-vel nem azonos, hanem leginkább az egyes magyar nyelvjárásokban ejtett, ë-vel jelölt zárt [e]-nek felel meg. Nem szabad, hogy megzavarjon minket a spanyol ékezet sem: az é csak hangsúlyos [e]-t jelöl, nem pedig magyar [é]-t – más kérdés, hogy ezt nyílt szótagban általában zártabban is ejtik (ám ez is nyelvjárásfüggő).
  Példák:

3. Kettőshangzók „szétbontása”, két szótagban ejtése

Mivel a magyarban néhány idegen (görög vagy latin) eredetű szó kivételével, mint az au vagy Európa, nincsenek kettőshangzók (diftongusok) – és utóbbiakban is csak a művelt beszélők képesek igazi diftongust ejteni –, szintén gondot okoz a spanyol diftongusok, főleg az ún. nyíló kettőshangzók kiejtése. Ezeknek pontosan az a lényege, hogy két magánhangzót egy szótagban kell kiejteni, vagyis a diftongus hosszúsága megegyezik egy egyszerű rövid magánhangzóéval. Mindez persze úgy jöhet létre, ha a diftongus egyik tagja nagyon rövid, szinte mássalhangzó (vagyis majdnem [v]- vagy [j]-szerű). A bueno’jó’ helyes kiejtése tehát nem *[bu-e-no] (és nem is *[bujeno]!), hanem [bue-no], ahol a(z) ue ugyanolyan hosszú, mint a szó végi rövid(!) -o. (Akinek ez sehogy sem megy, de gördülékenyen szeretne beszélni, nyugodtan ejtsen [bono]-t.)

Ugyanígy a bien’jól’ ejtése sem *[bijen], hanem [bjen]. Nem ennyire egyszerű, ha a(z) ie diftongus előtt t- vagy d- áll: a magyarban a -tj- és -dj- kapcsolatokat ugyanis [tty]-nek és [ggy]-nek mondjuk. A spanyolban ilyenkor külön [t]+[j]-t és [d]+[j]-t kell ejteni, pl. tiene [tjene] (nem *[tyene] és nem *[tijene]) ’neki van’, diente [djente] (nem *[gyente] és nem *[dijente]) ’fog [főnév]’. Ha nem megy, az sem baj, ha két szótagban ejtjük a(z) ie-t, csak arra ügyeljünk, hogy az [e]-t kell hangsúlyozni, nem pedig az [i]-t! Elég sok spanyol szóban előforduló kettőshangzó még a(z) ua, pl. agua’víz’. Durva hiba lenne úgy ejteni, hogy *[agva], az u itt pontosan olyan, mint az angolban a w, tehát [agwa].
  Példák:

4. A bés a v, na meg a d magyaros ejtése

Hozzá vagyunk szokva, hogy magyarul nagyjából mindent úgy írunk, ahogy ejtünk. Nincs ez nagyon másképp a spanyolnál sem, de azért vannak olyan – kezdetben nem is annyira feltűnő – eltérések, amelyekre érdemes figyelni. Az egyik az a hang (vagy hangok), amelye(ke)t a bés v betűk jelölnek. Adná magát a magyar és az angol után, hogy az egyik a [b], a másik a [v] hangot jelöli, hát mi mást. A spanyolban ez mégsem ennyire egyszerű: tök mindegy, melyik betűt látjuk leírva, az nem a kiejtést tükrözi, csupán etimológiai oka van (tehát megkülönböztető szerepük is csak írásban van). Igazából szó elején nincs is [v] hang a spontán beszédben, magánhangzók között viszont csak az van, amely mégsem teljesen olyan, mint a magyar [v], hanem csak a két ajkunkat közelítjük egymáshoz. A vida’élet’ valójában [bida], ahogy a botas’csizma’ elején is [b]-t ejtünk. De ha már előttük van egy magánhangzóra végződő szó, akkor laza [v] lesz belőle (la vida [lavida] ’az élet’, una bota [unavota] ’fél pár csizma’), akárcsak az amaba [amava] ’szerettem/szeretett’ alakban. Szintén [b]-t ejtünk az -mb-, -nv- csoportokban is. (A bés v betűkkel jelölt hangok közötti nyelvtani megkülönböztetés már a latinban eltűnt – sőt, istenigazából magyaros [v] hang sosem létezett –, e jelenségről részletes cikk is volt.)

A másik tipikus hiba, hogy a d-t erős, magyaros [d]-nek mondjuk magánhangzók között is spanyol szavakban, amikor a valóságban az olyasmi, mint az angol the, this szavak kezdő mássalhangzója. Magyaros [d] hang a spanyolban szinte kizárólag az -nd- csoportban fordul csak elő, illetve szókezdő helyzetben, ha előtte nincs másik szó; minden más esetben az előbbi, „laza” hangot ejtik. (Sőt, az -ado végződésben sok nyelvjárásban – főként Spanyolországban és a Antillákon – teljesen el is hagyják a mássalhangzót gyors beszédben, amit a nyelvművelők elítélnek.)
  Példák:

5. Hangsúly, hangsúlyozás, magyar hanglejtés

Míg a magyarban csak a mondathangsúly, a spanyolban már a szóhangsúly (lexikális hangsúly) is nagyon fontos, mert jelentésmegkülönböztető lehet. A magyarban az utóbbi nem különösebben érdekes, mivel alapból minden szónak az első szótagon van a lexikális hangsúlya. A spanyolban ellenben minden szónak saját lexikális hangsúlya van, amely egyszerű szavakban az utolsó három szótag valamelyikén lehet. Nem mindegy például, hogy amo [ámo] ’(én) szeretek’ vagy amó [ámó] ’(ő) szeretett’ – a két szó jelentését csupán a hangsúlyozása különbözteti meg. Ezért érdemes a megfelelő hangsúlyozásra odafigyelni. Ezenkívül van még néhány szó, amelyet hajlamosak vagyunk rossz hangsúllyal ejteni (talán a hasonló olasz szavak hatására), mint pl. aDios [djosz] (nem *[díjosz]) ’Isten’ vagy ennek származéka, az adiós [adjósz] (nem *[adíjosz]) ’viszlát’: ezekben a(z) io diftongus, és az o a hangsúlyos magánhangzó. Az olaszban viszont az i a hangsúlyos és nem kettőshangzót ejtenek.

Ugyanígy rabjai vagyunk a magyaros hanglejtésnek, ami pl. a hangmagasság túl nagy ingadozásában nyilvánul meg a mondaton belül. A spanyol hanglejtés talán kissé „laposabb”, és a magyarral ellentétben, pl. kérdőmondatban nem felfelé, hanem jellemzően lefelé viszik a dallamot a mondat végén. Noha a hanglejtés nyelvjárásonként is eléggé eltérhet, a magyaréra egyik sem hasonlít!
  Példák: Kifejezések a hanglejtéshez

Természetesen lehetne még mit sorolni, de talán ezek voltak a legszembetűnőbb hibáink. A magyar kiejtési szokásokról a spanyol nevek tekintetében itt is írtunk.

Köszönet a közreműködésért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Honnan jön a sport szó?

$
0
0
Talán az egyik leggyakrabban használt nemzetközi a szó a sport, jelentését sem kell magyarázni, és szinte minden nyelven hasonlóan hangzik – látszólag kivétel a spanyol deporte. Mit is lehet róla tudni?

Tulajdonképpen mindent, így nincsenek meglepetések: az angolból terjedt el, a magyarba angol és német közvetítéssel került. Nézzük meg, hogy az angolba hogyan került. Természetesen ez sem titok: a középangol sporten igéből, amely szintén a középangol disporten ~ desporten rövidült változata, eredetileg ’szórakozik, játszik, múlatja az időt stb.’ jelentésekkel.

A középangol alak a francia de(s)porterátvétele, hasonló jelentésben, a franciában pedig a latin DEPORTĀRE folytatójáról van szó. Persze erről rögtön a magyar deportál– ’száműz’ – ige juthat eszünkbe, ám a latinban eredetileg csak annyit jelentett, hogy ’elhord, elszállít’ (majd innen a ’száműz’).

Evezéssel múlatja az időt...

De hogy is jutunk el az ’elhord’-tól a ’sportol’-ig? Nos, a források szerint az igét a 13-14. században kezdték el használni – talán egy (kései/középkori latin?) ’eltereli a figyelmét, elvonatkoztat [a komoly dolgoktól/gondoktól]’ jelentésátvitelen keresztül – arra, hogy ’időt tölt, lazít, szórakozik’, s innen már egyenes út vezetett a modern ’sportol’ jelentésig.

A történet szinte ugyanez a spanyolban is. A különbség csak az, hogy a deportarse igét – amely természetesen szintén a latin DEPORTĀRE folytatója – ma már nem használják ’szórakozik’ jelentésben (helyette a divertirse használatos – erről még lásd később!), viszont a belőle képzett deporte főnév az angol mintájára felvette a modern ’sport’ jelentést. Annyit talán még érdemes tudni, hogy régebben ezt inkább csak többes számban használták általában a sportra mint fizikai aktivitásra utalva (deportes), de ma már nincs így: a deporte tehát jelentheti a sportot és egy konkrét sportágat egyaránt.

Egyébként figyelemre méltó a párhuzam a mostani spanyol ’szórakozik, időt tölt’ jelentésben használt divertirse (→verter) igével: a latin divĕrtĕre eredeti jelentése ugyanis ’eltér, elválik, felbomlik, különbözik’, illetve hasonlóképpen ’elvisz valahova’ volt. Vagyis egyáltalán nem meglepő, ha rokon értelmű szavakból hasonló metaforákat alkotnak különböző időpontokban.

Felhasznált források

  • Coromines, Joan (1961): Breve diccionario etimológico de la lengua castellana, 3.ª ed.
  • Dr. Finály Henrik (1884): A latin nyelv szótára, Franklin Társulat, Budapest.
  • Harper, Douglas (2001–2019): Online Etymology Dictionary
  • Zaicz Gábor (2006, főszerk.): Etimológiai szótár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 749.
Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

Ember és hombre?

$
0
0
Az etimológiában kevésbé jártas érdeklődőkben könnyen gyanút kelthet a feltűnő hangalaki hasonlóság a magyar emberés a spanyol hombre szavak között, hiszen még a jelentésük is megegyezik. Felismerte ezt Bálint nevű olvasónk is, aki – szerencsére – mégsem vont le ebből messzemenő következtetéseket, csupán szeretett volna tisztán látni a kérdésben:
Érdekelne, hogy van-e kapcsolat a magyar emberés a spanyol hombre szavak között. Eddig nem találtam ezzel kapcsolatos bejegyzést.
Kedves Bálint, máris pótoljuk ezt a hiányt! Mindenekelőtt, a két szó hangalakja közötti hasonlóságot az okozza, hogy mindkettőben megtalálhatóak az [m b r] mássalhangzók, ugyanebben a sorrendben, valamint a [CVr]~[CrV] (C: bármilyen mássalhangzó, V: bármilyen magánhangzó) típusú váltakozások is elég gyakoriak a beszélt nyelvekben. Ezenkívül mindössze egy magánhangzóban különböznek egymástól, amely a magyarban [e], a spanyolban [o], és azt is el kell mondani, hogy az [e]~[o] váltakozás sem ritka (vö. sp. frente’homlok’ ~ frontal’elülső, homlok-’). Hangtanilag tehát semmi akadálya nem lehetne, hogy a két szó történetileg összefüggjön egymással.

Ember, férfi, nő, kapcsolat...

Ám sajnos mindez csak illúzió. Először is tudni kell, hogy a spanyol szóban lévő [br] hangsor nem túl régi fejlemény. Az forrása ti. a latin HŎMŌeredetileg tárgy- vagy határozóesetűbeszélt nyelviHÓMĬNE [om(i)ne] alakváltozata, amely a középkori spanyolban is még omne alakban fordult elő (a h- megléte vagy hiánya ne legyen megtévesztő, ez már a klasszikus latinban sem volt kiejtett hang, csupán megegyezés és hagyomány kérdése, hogy írásban megjelenik-e vagy sem). Ezután az [n] elhasonulással [r]-ré vált, mert az [m]+[n] hangsort, vagyis a két eltérő nazális mássalhangzót egymás után nehézkes kimondani; majd utolsó lépésként az [m] és az [r] közé, mintegy átvezető „hídhangként”, befurakodott egy ejtéskönnyítő [b] – amely tehát nem is etimológiai – és így jutunk el a mai hombre alakhoz. Megjegyzendő még, hogy míg a többes számú lat. homines’emberek’-et is jelentett, addig a spanyol hombres ma kizárólag ’férfiak’ jelentésű (erről külön cikkben írtunk).

Másodszor, a magyar ember főnév régi belső fejlemény. Valószínűleg összetett szó volt, melynek elemei mára elhomályosultak. Az em- előtag jelentése feltehetően ’anya, nő’ volt (vö. finn emä’nőstény, anya, anyaméh’), a -ber utótag pedig történetileg a férj szóval függhet össze – vagyis az összetétel kezdeti jelentése talán ’nő+férfi’ lehetett. (Hasonló szóalkotási módok az ’ember’ jelentés kifejezésére más nyelvekben is léteznek, ld. pl. baszkgizon-emakume’ember(ek)’, szó szerint ’férfi-nő’.)

A katalánban és a franciában egy névmásként használt „rövid” alak is létrejött. (Forrás: El Mexicano)

S végül, de nem utolsósorban, egy magyar és egy spanyol szó között szinte kizárólag csak olyan történeti kapcsolat létezhet, hogy az mindkét nyelvbenegy harmadikbólszármazik (itt leginkább a latin, az olasz, a francia, a német vagy újabban az angol jöhetne szóba). Jelen esetben ez természetesen nem lehetséges – annál is inkább, mivel a magyar a latin szavak klasszikus alakját szokta átvenni.

Befejezésként, az imént leírtak újfent tanulságként szolgálhatnak arra nézve, hogy miért nem vehetőek komolyan a mindenféle nyelvtörténeti ismeretet nélkülöző áltudományos szó-összehasonlítások, amelyeket egyes amatőr „kutatók” egymástól távoli nyelvek „rokonítására” használnak. Slusszpoénként meg lehetne említeni még a spanyol hembra’nőstény’ alakot is a hasonlóság miatt, melynek azonban még a spanyolon belül sincs semmi köze etimológiailag az hombre főnévhez, ugyanis a latin FĒMĬNA folytatója, amely egy másik indoeurópai tőből származik.

Ezért problémásak a szubsztrátumelméletek

$
0
0
A klasszikus nyelvtörténészek nagyon szeretnek kölcsönhatás-elméletekkel utólagosan magyarázkodni, amikor egy-egy nyelvváltozás okait keresik. A legegyszerűbb ugyanis, ha ráfogjuk egy másik nyelvre, főleg, ha az régebbi egy adott területen: „biztos azért történt ez vagy az, mert abban a nyelvben úgy volt”. (A szubsztrátum szó jelentése „alsó nyelvi réteg”, amelyen mindazokat a hatásokat értjük, amelyeket egy területen eredetileg beszélt nyelv okozhatott egy rátelepedő másik nyelvben.)

Az újlatin nyelvek történetében is számos példát ismerünk szubsztrátumelméletekre, melyek közül talán az egyik legnagyobb visszhangot keltő volt a spanyol [f] > [h] (> ∅) hangváltozást a baszk vagy valamilyen hasonló (ismeretlen) nyelv hatásával magyarázó teória. Az ilyen elméletek azonban mára idejétmúltnak számítanak a nyelvészetben, a modern kutatók nem veszik őket igazán komolyan. Több okuk is van erre, amelyek az alábbi pontokban foglalhatóak össze röviden.
Népcsoportok és nyelvek az ókori Ibériában i. e. 300 körül
(Forrás: Wikimedia Commons / Alcides Pinto, CC 4.0)
  1. Meggyőző bizonyítékok hiánya. A „szubsztratista” nyelvtörténészek sokszor utólag próbálnak okosak lenni, olyan (kihalt) nyelvek hatásait feltételezve egy ma élő nyelvben, amelyekről jóformán semmilyen adat nem áll rendelkezésre abból a korból, amikor az általuk feltételezett behatás történhetett. Például, hogy a francia nyelvben a latin ū az ókori Galliában beszélt kelta nyelv hatására lett [ü] – valójában semmit sem tudni arról, hogy a gallban lett volna [ü] hang.
  2. Túl általános jelenségek. Gyakran az olyan nyelvváltozások, amelyeket szubsztrátumhatásokkal próbálnak megmagyarázni, illetve „egyedinek” beállítani, teljesen szokványosakés elterjedtek a természetes nyelvekben, és maguktól is végbemennek bármiféle külső hatás szükségessége nélkül. Ilyenek az ún. gyengülési folyamatok (leníció), úgymint a zöngétlen hangok zöngésülése (pl. [t] > [d]) vagy a zárhangok réshanggá válása magánhangzók között (pl. [-b-] > [-v-]), de pont ilyen az [f] > [h] is. Szintén általános ezek ellenkezője, az erősödés (fortíció) szókezdő pozícióban, ahol rendszerint nagyobb erővel, pontosabban artikulálva ejtjük a hangokat (pl. [w-] > [b-]).
  3. Körültekintés hiánya. A kölcsönhatás-elméletek hívei sokszor csak egy szűk terület szomszédos nyelveit vizsgálják, és nem törődnek azzal, hogy távolabbi (rokon) nyelvek esetében lezajlott-e hasonló változás. Tudvalévő például, hogy a latinnal nagyon közeli rokonságban lévő ókori faliszk nyelvben is volt [f] > [h] változás, és ma is megtalálható egyes dél-olaszországi, szárd, sőt, román nyelvjárásokban is – ezek esetében nincs sok értelme más nyelvek hatását feltételezni.
  4. Önkényes (kitalált) megkülönböztetések. Szubsztrátummal magyarázzák pl. az ibériai újlatin nyelvekben a kétféle fonémikus pergőhang– /r/ és /rr/ – meglétét, gyakran hozzátéve még azt is, hogy az utóbbi „a latinban nem létezett”. Ezzel szemben igazából egyezményes, hogy mely beszédhangokattekintenek (eltérő) fonémáknak, és semmi okunk azt feltételezni, hogy a latinban ne lett volna meg ugyanez a fonetikai különbség az -R- és az -RR- kiejtése között.
  5. Kiragadott tulajdonságok vizsgálata. A hangváltozások mindig valamilyen rendszerbe illeszkednek, ezért a rendszer működését kell először megérteni. Az [f] > [h] változás példájánál maradva, tudni kell először is, hogy a latinban nem volt az [f]-nek zöngés párja, így azokban a nyelvjárásokban, amelyekben utólag sem alakult ki a [v] (a -B- vagy a V- [w] folytatásaként), hogy a rendszer „kiegyenlítettebb” legyen, nagyobb eséllyel gyengült az [f] is magánhangzók előtt.
Természetesen szó sincs arról, hogy nem léteznek nyelvi kölcsönhatás-jelenségek – persze, hogy léteznek, hiszen ilyenek pl. a szóátvételek is. A szubsztrátumhatás-elméletekkel viszont éppen az a legnagyobb probléma, hogy az esetek többségében nem igazolhatóak, így inkább a találgatás, mint a tudomány kategóriájába tartoznak.

A cikket Dr. Kálmán László nyelvész lektorálta.

Hogy kell helyesen mondani a török elnök nevét?

$
0
0
(Forrás: Wikimedia Commons, CC4.0)
A török elnök, Recep Tayyip Erdoğan (képünkön) vezetéknevét a magyar médiában hol [erdogan]-nak, hol [erdoan]-nak mondják, de vajon melyik a helyes? Rövid leszek: a második, tehát az [erdoan] (nemzetközi fonetikai átírásban [ærdoan], nyílt, magyaros [e] hanggal), a [g] mássalhangzó nélkül.

Abban, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, talán a hanyag online sajtó is szerepet játszik, ahol ugye sokszor nem veszik a fáradságot arra, hogy betűhelyesen írják a külföldi neveket. A törökben ugyanis a gés a ğ két eltérő hangot jelöl – vagyis pontosabban a második ma már leginkább semmilyent.

A g természetesen a magyar [g] hangnak felel meg. A ğ viszont történetileg az ún. zöngés veláris réshangot jelölte (jele a fonetikában [ɣ] – görög kis gamma), amelyet ugyanott képzünk, mint a [g]-t, csak nem zárjuk el teljesen a kiáramló levegő útját a nyelvünk hátsó részével, így kb. a gargalizáláshoz hasonló hangot kapunk. (Spanyolosoknak ez nem lehet idegen, hiszen pontosan így ejtik a magánhangzók közötti /g/ fonémát, leginkább az európai spanyolban.) A törökországi török sztenderd nyelvben ez a hang mára eltűnt, legfeljebb az előtte álló magánhangzót nyújthatja meg bizonyos szavakban. A török elnök teljes nevének helyes olvasata tehát nagyjából [redzsep tajip erdoan] ().

Azonban más török nyelvváltozatokban – pl. az azeriben vagy a kazakban – ma is él és virul ez a mássalhangzó (vö. kazak ağ’fa’), amelyet az alábbi dalban is jól hallhatunk, ha figyelünk (pl. a refrén utolsó sorában: „Onı bilmeu mağan külkili”– bár a kazakban talán hátrébb képzik):


Töreğalï Töreäli – Qazaq tili („A kazak nyelv”)

A di és az il összevonása miért del az olaszban (is)?

$
0
0
Egy spanyolosFacebook-oldal-poszt hozzászólásában merült fel a kérdés, vagy inkább észrevétel, hogy az olaszban a di + ilés in + il (vagyis a di, in elöljáróknak a hímnemű egyes számú határozott névelő il alakváltozatával alkotott összevont alakjai), a delés nel ránézésre mintha inkább a spanyol de + elés en + elösszevonásából származnának. Természetesen nem arról van szó, hogy az olasz alakok a spanyolból származzanak, ám a hasonlóság nem véletlen: az okokat a beszélt latinban kell keresnünk.

Il lago di Braies nella provincia autonoma di Bolzano / El lago de Braies en la provincia autónoma de Bolzano

Az bizonyára nem újdonság a blog olvasói számára, hogy a hangsúlytalanul használt egy szótagú szavakban (és a több szótagú szavak hangsúlytalan végződéseiben is, de ez most minket nem érdekel) rendkívül gyakori jelenség az [e]~[i] ingadozás – többek között ennek köszönhető az is, hogy a régi spanyol e (< lat. ET) ’és’ y [i] lett (kivétel nem félhangzós [i] kezdetű szavak előtt, ahol az erőltetett kiejtés elkerülése meggátolta ezt a változást). De persze ez még nem a magyarázat arra, hogy az olasz di + il, in + il miért del, nel, amikor éppúgy *dil, *nil is lehetett volna.

Nézzük meg egy kicsit alaposabban ennek hangtörténeti hátterét. A beszélt latinban a nyelvterület legnagyobb részén, így Itáliában és a Hispaniában is, az Ē (eredetileg hosszú, majd zárt [e]) és az Ĭ (eredetileg rövid [i]) egybeesett, és ezt a magánhangzót rövid [é]-nek ejtették. A latin ’-ból’ és ĬN’-ban’ elöljárók, valamint az ĬLLE / ĬLLU(M) (acc.) / ĬLLO (abl.) ’az’ hímnemű mutató névmás tehát, amelynek hangsúlytalan alakjaiból az újlatin határozott névelők (a hangsúlyosból pedig a harmadik személyű személyes névmások) származnak, a kezdeti újlatin változatokban *de, *en, illetve *el vagy *lo alakot öltött. (Némi bizonytalanságot okoz, hogy az olasz il pontosan melyik alakváltozatból származik; egyes források szerint csak a lo etimológiai, az il már belső fejlemény, amely a rövidült l alakból keletkezett egy szótagpótló i- hozzáadásával.)

A nagyításhoz kattints az ábrára! (Forrás: El Mexicano)

Valószínűsíthető, hogy az olasz összevont alakok még ebből az időből erednek, azaz: DĒ ĬLLO> dello, majd rövidüléssel del, illetőleg ĬN ĬLLO> *en ello> nello, rövidülve nel. Abban, hogy ezekben az összevont alakokban az [e] > [i] másodlagos változás nem következett be (amely a de> di, *en> in esetében végbement), szerepet játszhatott az is, hogy ezek eredetileg két szótagúak voltak, így az első szótagjuk „félhangsúlyos” volt, ami a magánhangzó-gyengülést megakadályozta.* Ezzel szemben a spanyol alakok (de, el, en, ill. del) következetesen a beszélt latin állapotot őrzik.

A segítségért köszönet Prof. Dr. Giampaolo Salvi nyelvtörténésznek.

__________
* Természetesen nem kizárt az egyéb hangsúlyos formák analógiás hatása sem, vö. egli, ella (régies/irodalmi) ’ő’ stb.

A nagy nemzetközi sajtkérdés

$
0
0
Tamás – nyelvtanár, a Webnyelv.hu oldal szerkesztője – vetette fel a következő érdekes témát (formázás és kiemelések tőlem):
A sajt szón gondolkoztam el, olaszul miért formaggio (francia: fromage, az r„arrébb kerül” az olaszhoz képest), spanyolul meg queso (portugálul queijo). Biztos az angol cheese vagy német Käse szóból került a spanyolba, bár latinban is ilyesmi volt. Szóval inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe is. De az olaszba, franciába nem tudom, honnan került. Románul [brânză– a szerk.] ráadásul még teljesen eltérőbb, semmire nem hasonlít, még szláv nyelvek szavára sem, ahogy néztem.
Nos, kezdjük azzal, hogy a nyelvek rokon szavai közötti hangmegfelelések szerencsés esetben árulkodhatnak a változás, illetve szóátvétel irányáról – az angol és a spanyol tekintetében épp egy ilyen szerencsés esettel állunk szemben. Tehát máris egyértelmű, hogy a spanyol queso [] forrása semmiképpen sem lehet az angol cheese [], hiszen a természetes hangváltozás iránya mindig [k] > [cs] és sosem fordítva (elméletileg ez csak abban a nagyon speciális esetben fordulhat elő, amikor egy olyan nyelv vesz át egy [cs]-vel kezdődő szót, amelyben nincs ilyen és semmilyen más hasonló, elöl képzett mássalhangzó, de van [k], és a beszélők úgy hallják, hogy ez a hang áll hozzá a legközelebb – vö. angol Merry Christmas→ hawaii Mele Kalikimaka).

Sajt, kenyér és bor – kell ennél jobb? (Forrás: Pixabay.com)

Tamás rögtön korrigált is, belátva, hogy inkább a latinból kerülhetett a spanyolba és a germán nyelvekbe, és azt kell, hogy mondjam, nagyon jó helyen kapiskált. Ahhoz nem fér kétség, hogy a spanyol és a portugál alakok a latinból származnak, méghozzá az azonos jelentésű CĀSĔUStárgyesetűCĀSĔU(M) alakjából. Ez a beszélt latinban először *CAĔSU [kájszu] lett, s ez volt igazából a mai spanyol és portugál alakok közvetlen forrása. A német Käse [] és az angol cheese végső forrása is ugyanez – a történetben csupán az a csavar, hogy a latinból való kölcsönzés még az ősgermán korban történhetett, amelyre egy *kāsijaz alakot feltételeznek. Vagyis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mai germán alakok – közvetlen ősüket tekintve – germán eredetűek, de mégis a latinból származnak.

Térjünk rá Tamás valódi kérdésére, az olasz és francia megfelelőkre. Itt sem lesz nehéz dolgunk. Az olasz formaggio [] az ófrancia formageátvétele (mai fr. fromage []), amely valószínűleg a beszélt latin *(CĀSĔU) FŌRMÁTICU, azaz ’formázott sajt’ kifejezésből önállósult (nem ritka az a nyelvváltozás, amikor egy kifejezésnek csak az egyik szava él tovább a teljes kifejezés jelentésében). Ehhez kapcsolódóan Tamás még megjegyzi, hogy „az r»arrébb került« az olaszhoz képest” – persze nem az olaszhoz, hanem a régi franciához képest, amelyből az olasz átvette, a változás tehát magában a franciában történt – és itt el kell mondani, hogy a [CVr] < > [CrV] (C=mássalhangzó, V=magánhangzó) olyannyira általános hangváltozások, hogy szinte mindegyik élő nyelvből találni rájuk példákat (vö. lat. SEMPER> ol. sempre, sp. siempre, FORMŌSU> rom. frumós, PRŌ> sp. por stb.).

Kecskesajt (Forrás: Pixabay.com)

S végül nézzük a románbrânză [] alakot, amely valóban nem hasonlít egyik rokon nyelv megfelelő szavára sem – és sajnos nem is tudni róla semmi többet.* Ebben persze semmi különös nincs, minden nyelvben előfordulnak ismeretlen eredetű szavak – pl. az ibériai újlatin nyelvekben a ’vaj’ jelentésű szó ilyen (port. manteiga, sp. manteca, mantequilla, kat. mantega stb.). Érdekesebbek viszont a szláv nyelvek szavai a sajtra (pl. szlovák syr, orosz сыр stb.), amelyek egy ’savanyú’ jelentésű indoeurópai *suhrós szóból jönnek (s ugyaninnen az ang. sour, ném. sauer is).

Köszönet a segítségért Dr. Kálmán László nyelvésznek.

__________
* Ezt vette át a szlovák bryndza alakban, onnan pedig a lengyel (uaz.) és a magyar (brinza) is, ’juhtúró’ jelentésben.

Újból ser és estar: állandó tulajdonság-e a derékbőség?

$
0
0
Több alkalommal is volt márszó arról, hogy a két spanyol létige, a ser (< lat. ESSE, SEDĒRE) és az estar (< lat. STĀRE) használata közötti különbség – tudniillik, hogy az első „állandó”, a második szerzett vagy átmeneti tulajdonságot, állapotot fejez ki – a valóságban korántsem annyira fekete és fehér, mint ahogy a tankönyvek szerint. Ennek oka egyrészt az, hogy a kettő között gyakran nincs éles határ, a másik pedig, hogy még az sem túl egyértelmű, mit tekintsünk egyáltalán állandónak vagy állapotszerűnek.

Éppen ezért végeztünk egy nem reprezentatív kutatást a témában spanyol anyanyelvű beszélők részvételével annak megállapítására, hogy mennyire képlékeny ez a valóságban. A teszt 10 egyszerű (hétköznapi) mondatból állt, amelyekben a ser vagy az estar ige megfelelő alakja közül kellett a kitöltőnek azt kiválasztania, amelyiket természetes körülmények között használná. (Egy mondat kivételével mindkettő megjelölésére is lehetőség volt, ha jónak találta egyik vagy másik értelemben.) A mondatokban továbbá – egy kivételével – az volt a közös, hogy egy többé vagy kevésbé szubjektív megítélésű állítást tartalmaztak.

Minden viszonylagos?

Elöljáróban annyit el lehet mondani, hogy a kutatás eredményei nem igazolták a várt változatosságot, de azért voltak meglepetések. Az egyik legmeglepőbb dolog, hogy nem volt kimutatható olyan kategorikus különbség, hogy az egyik spanyol nyelvű országban ezt általábanígy mondják, a másikban meg általábanúgy – az eltérések inkább a beszélők szintjén jelentkeztek (bár természetesen ez abból is adódhat, hogy nem volt reprezentatív a felmérés). A továbbiakban lássuk a részleteket.

A résztvevők

A kérdőívet a Facebookon tettük közzé, többek között a Latinos e Hispanohablantes en Hungría (Latinok és spanyolul beszélők Magyarországon) nevű csoportban. Az online felmérésben 200 spanyol anyanyelvű vett részt, eredetüket tekintve a következő országokból: Spanyolország (67 – 33,5%), Argentína (14 – 7%), Bolívia (2 – 1%), Chile (3 – 1,5%), Costa Rica (1 – 0,5%), Ecuador (2 – 1%), El Salvador (2 – 1%), Kolumbia (8 – 4%), Kuba (3 – 1,5%), Mexikó (21 –10,5%), Paraguay (3 – 1,5%), Peru (4 – 2%), Uruguay (5 – 2,5%) és Venezuela (63 – 31,5%); további 1-1 beszélő jelölte magát argentínai-spanyolországi és kubai-spanyolországi származásúnak (1%). (Spanyolország és Venezuela tehát eléggé felülreprezentált volt a felmérésben.) Spanyolországon belül, akik külön megjelölték a származásukat: Andalúzia (4), Baszkföld (3), Galicia (2), Kasztília-León (2), Madrid (2), Valencia (1), Kanári-szigetek (1), illetve Katalónia-Andalúzia (1).


Mindössze két kitöltő válaszát kellett érvényteleníteni, mivel róluk nem lehetett eldönteni, hogy valóban spanyol anyanyelvűek-e. A felmérés azért nem reprezentatív, mert nem kértük a válaszolóktól a korukra, nemükre, iskolázottságukra stb. vonatkozó adatokat, továbbá nem azonos arányban vettek részt a különböző spanyol nyelvű országokból.

A kérdések

A résztvevők a következő utasítást kapták a kérdőív kitöltéséhez:
Esta es una miniencuesta para hablantes nativos de español para determinar el uso en la lengua diaria de los verbos copulativos ser y estar. En lo siguiente se encuentran 10 frases sencillas. Elige la opción que tú normalmente dirías. (Se pueden marcar ambas opciones exceptuando la pregunta 5). La encuesta es totalmente anónima.

’Ez egy villámfelmérés spanyol anyanyelvű beszélők számára a serés estar létigék mindennapi használatának meghatározása céljából. Az alábbiakban 10 egyszerű mondat található. Válaszd ki azt a lehetőséget, amelyet rendszerint mondanál. (Mindkét lehetőség bejelölhető az 5. kérdés kivételével.) A felmérés teljesen anonim.’
A tesztben az alábbi mondatok szerepeltek – a választható megoldások { } jelek közé írva:
  1. Para mí, el frío con lluvia {es, está} mejor que el calor.
    ’Számomra a hideg, esős idő jobb, mint a meleg.’
  2. [Hablando de la estatura de personas] Ese muchacho {es, está} más alto que el otro.
    ’[Személyek termetéről beszélve] Az a fiú magasabb, mint a másik.’
  3. Esa fotografía {es, está} muy buena. Salió mejor que esta.
    ’Az a kép [nálad] nagyon jó. Jobban sikerült, mint ez.’
  4. Aunque se parezca la cara, esta no puede ser la misma de la otra foto, porque su cintura {es, está} más estrecha.’Még ha hasonlít is az arca, ez a nő nem lehet ugyanaz, mint a másik fotón, mert a dereka vékonyabb.’
  5. Esta actriz {es|está} muy guapa, pero en su última película lo {es|está} aún más.
    ’Ez a színésznő nagyon csinos, de a legújabb filmjében még inkább az.’
    (Három válasz közül lehetett választani: „es – es”, „es – está” vagy „está – está”)
  6. No me gusta la comida de ese restaurante. Sus sopas {son, están} demasiado saladas.’Nem ízlik nekem annak az étteremnek a kajája. A leveseik túl sósak.’
  7. Ese hombre siempre ha {sido, estado} muy elegante.
    ’Az a pasi mindig is nagyon elegáns volt.’
  8. ¿Dónde {serán, estarán} las celebraciones? – Creo que tendrán lugar en la Plaza de la Libertad.’Hol lesznek az ünnepségek? – Azt hiszem, a Szabadság téren kapnak helyet.’
  9. El tiempo {es, está} bastante caprichoso hoy.
    ’Az időjárás eléggé szeszélyes ma.’
  10. Su pelo {es, está} castaño, pero normalmente lo lleva más rubio.
    ’A haja barna, de rendszerint szőkébben viseli.’
¿Su cintura es (está) más estrecha?

Az ötödik kérdés kivételével – amelyik háromopciós feleletválasztós típusú volt – mindkét megoldást bejelölhették a résztvevők. Az alábbiakban az eredmények részletes ismertetése következik.

Az eredmények

  1. Az első kérdésben egy egyéni preferenciára vonatkozó állítás szerepel (valaki jobban szeret valamit valaminél). Amit várunk, hogy ez „állandó tulajdonság”, hiszen csak tudja magáról a válaszadó, hogy mit szeret és mit nem. Ezt az eredmények is megerősítették: 193-an jelölték meg az es (96,5%) és mindössze 2-en (Kuba-Spanyolország, Spanyolország) az está (1%) lehetőséget mint egyetlen jó megoldást; illetve 5 adatközlő (2,5%) tartotta mindkettőt megfelelőnek (3 Spanyolországból, 1-1 Argentínából és Venezuelából).
  2. A második kérdés egy összehasonlító mondat volt (az egyik fiú magasabb, mint a másik). Egy kis segítséget is adtunk a kitöltőnek, ti. hogy személyek termetéről beszélünk (ne úgy értsék, hogy az egyik magasabb helyen áll, mint a másik). Az elsőhöz hasonlóan ez is „állandó tulajdonság” jellegű, mivel a testmagasság nem szokott nagyon változni – felnőtt emberek esetében. Viszont volt egy csavar a mondatban, hiszen a muchacho (fiú)gyereket is jelent. Ezért is jelölhették meg az elsőhöz képest többen az está (10 – 5%) választ, mert ők úgy vélték, hogy egy gyerek testmagassága változik. De a várakozásunknak megfelelően még itt is nagy többségben voltak, akik az es mellett döntöttek (180 – 90%), illetve szintén 10 kitöltő (5%) tartotta jónak mindkét igét. Az está-t jelölők megoszlása: Spanyolország (2), Mexikó (2), Venezuela (6). Mindkét lehetőséget jelölők megoszlása: Spanyolország (6), Kolumbia (1), Venezuela (3).
  3. A felmérés szempontjából ez kérdés az egyik legérdekesebb. A mondat egy vélemény arra vonatkozóan, hogy két fénykép közül melyik a jobb. Amiért ez érdekes, pontosan az, hogy az ilyen típusú kifejezések esetében valóban nem lehet eldönteni, hogy mennyire „állandó” vagy inkább „állapotszerű” tulajdonságról van szó, annál is inkább, mert az állítás is nagyon szubjektív. Egy fénykép lehet azért jó, mert éppen „jól sikerült” (megfelelő volt a beállítás, ügyes volt a készítője, jó volt a gép/kamera stb.), de akár azért is, mert az adott (a kérdésben meg nem nevezett) dologról vagy emberekről mindig jók a képek, vagy pl. tudjuk, hogy aki készítette, az általában jó képeket készít. Ennek megfelelően ennél a mondatnál volt a legnagyobb ingadozás az es (130 – 65%) és az está (54 – 27%) választása között, és itt is jelölték a legtöbben (16 – 8%) mindkét igét elfogadhatónak. Érdekesség, hogy az está alakot mint egyetlen megfelelő megoldást választók közül mindenki latin-amerikai volt.
  4. Ez a kérdés szintén fényképekre vonatkozott, azonban itt azok tartalma volt a lényeg. A mondat értelmezése szerint két fényképen két (vélhetően) egymásra hasonlító hölgy látható, de mégsem lehet az egyik képen ugyanaz, mint a másikon, mert vékonyabb a dereka. Ebben az állításban egyszerre több szubjektív tényező is jelen van: az egyik, hogy hasonlítanak-e egymásra képeken szereplő személyek (esetleg lehet-e ugyanaz a kettő), illetve hol helyezkedik el az állandóság–állapotszerűség skáláján a derékbőség. A tesztet kitöltő spanyol anyanyelvűek erről a következőképpen vélekedtek: es (167 – 83,5%), está (24 – 12%), mindkettő jó (9 – 4,5%). Az está-t jelölők megoszlása: Spanyolország (5), Argentína (1), Ecuador (1), Kolumbia (1), Mexikó (5), Paraguay (1), Uruguay (1), Venezuela (9). Mindkét igét megfelelőnek ítélők megoszlása: Spanyolország (3), Kuba (1), Venezuela (5).
  5. Az ötödik kérdés a harmadik párja abból a szempontból, hogy ez a mondat is egy nagymértékben szubjektív állítást tartalmaz és ezen belül is egy összehasonlítást: a színésznő (általában) nagyon csinos, de a legutóbbi filmjében még inkább. Arra vártunk választ, hogy a beszélők mennyire vélik állandónak vagy állapotszerűnek a mondat két állítását. Kétváltozós mondatról lévén szó, ez a kérdés volt az egyetlen feleletválasztós jellegű, amelyben három lehetőség közül választhattak a kitöltők: es – es (60 – 30%) vagy es – está (131 – 65,5%) vagy está – está (9 – 4,5%). Akik az elsőt választották, úgy vélték, hogy ez mindkét esetben állandó tulajdonság (a mondat második részében a filmet tekintették viszonyítási alapnak és nem azt, hogy a színésznő egyébként is csinos – vagyis nem kapcsolták össze a két állítást ebből a szempontból). A második válaszra voksoltak a legtöbben, ami a legkevésbé szorul magyarázatra, igazából ezt lehetett várni. A harmadik opciót bejelölők voltak kisebbségben: ők úgy vélték, hogy a „csinosság” minden esetben csak egy állapot: Spanyolország (4), valamint Ecuador, Kuba, Mexikó, Paraguay és Venezuela (1-1). Annyit még el kell mondani, hogy nem véletlenül maradt ki a negyedik variáció a válaszok közül, amely az está – es lett volna. Logikai bukfenc lenne ugyanis, ha egy olyan beszélő, aki szerint eleve csak állapot az, hogy egy színésznő csinos, egy filmjében mégis állandóságnak tekintené – vagyis ez a lehetőség lényegében önmagát zárja ki.
  6. A hatodik kérdés az ízlésről szólt: egy étterem levesei túl sósak (persze kinek mi a túl sós). Itt is arra voltunk kíváncsiak, hogy a beszélők ezt általános tényként ítélik-e meg az adott étteremre nézve, vagy csak egy állapotnak tekintik, amelyen lehet változtatni. A többség a son alakot jelölte be (140 – 70%), de nagyon sokan választották az están-t is (50 – 25%), főleg Spanyolországból (33) és Mexikóból (12); vagyis az utóbbiak szerint ez inkább állapotszerű. 10-en vélték úgy, hogy mindkét válasz megfelelő (5%), közülük Spanyolországból 9 és Mexikóból 1 beszélő.
  7. Ez a kérdés megint egy véleményjellegű állítás: a férfi mindig is elegáns volt (most is az). Szándékosan csempésztük bele a ’mindig’ szót, és a várakozásnak megfelelően itt majdnem mindenki (192 – 96%) a sido lehetőséget jelölte meg egyetlen helyes válaszként, és csak 4-en (2%) gondolták úgy, az estado bejelölésével, hogy ennek ellenére ez nem állandó tulajdonság: Spanyolországból (1), Peruból (1) és Venezuelából (2). Szintén 4-en (2%) találták mindkét válaszlehetőséget elfogadhatónak: Baszkföldről (1) és Venezuelából (3).
  8. A teszt nyolcadik kérdése igazából kakukktojás, hiszen itt nem volt a mondatban semmilyen szubjektív állítás vagy vélemény, annál is inkább, mert egy kérdésbe kellett behelyettesíteni a megfelelőnek tartott igét: egy jövőbeni eseménysorozat helyszínére kérdeztünk rá. (A kérdés második mondata csupán orientáló jellegű volt a szövegkörnyezetbe helyezés érdekében.) Ahogy az a tankönyvben meg van írva, szinte az összes válaszadó a serán opciót jelölte meg (193 – 96,5%). Mindössze 6-an voltak – Spanyolországból (1) és Venezuelából (5) –, akik szerint egy eseménynek „lába kelhet”, ők az estarán alakot választották (3%); és egyetlen kitöltő tartotta mindkét igét helyesnek ebben a mondatban, Venezuelából.
  9. Ebben a kérdésben egy adott nap időjárásának természetére utaló megállapítást olvashattak a résztvevők. A megoldás kiválasztásában – az 5. kérdéshez hasonlóan – itt is az lehetett döntő, hogy az időjárást általánosságban, vagy csak az adott napot tekintette viszonyítási alapnak a beszélő. Ez esetben azok voltak elsöprő többségben, akik az está alakot választották (176 – 88%), vagyis úgy vélték, hogy ez csak az időjárásnak egy állapota, de általában nem ilyen szokott lenni. Kevesen jelölték csak jó megoldásnak az es-t (22 – 11%), ők az időjárás szeszélyességét az adott napra jellemző állandó tulajdonságként értelmezték (Spanyolországból, Mexikóból és Venezuelából 6-6, Peruból 2, Argentínából és Ecuadorból 1-1 beszélő); illetve 2-en voltak (Spanyolországból és Venezuelából), akik szerint mindkét ige helytálló a mondatban (1%).
  10. S végül próbáltuk egy kicsit „csőbe húzni” a tesztalanyt: azt állítottuk, hogy valakinek a haja barna, ám rendszerint mégis szőkésen viseli. Ennél a kérdésnél azt vizsgáltuk, hogy a beszélő az eredendő tulajdonságot (a természetes hajszínt) véli-e állandónak, vagy azt, amelyik általában jellemző. A legtöbb résztvevőt nem sikerült becsapni: 179 jelölte be az es-t (89,5%) egyedüli elfogadható megoldásnak és csak 19 az está-t (Spanyolországból 6, Argentínából 3, Kolumbiából, Mexikóból és Uruguayból 1-1, valamint Venezuelából 7), míg mindössze 2 tartotta mindkét igét megfelelőnek (Spanyolországból és Venezuelából).
Esta fotografía es (está) muy buena...

Konklúziók

Az első és legfontosabb következtetés, amely az eredményekből levonható, hogy nincsenek lényeges nyelvjárásbeli különbségek a két létige használata között a spanyol nyelvű országok szintjén, de összességében még csak Spanyolország és Latin-Amerika között sem. Talán annyit lehetne megállapítani, hogy bizonyos– minőségre, milyenségre vonatkozó – benyomást kifejező mondatokban arányaiban többen használják az estar igét Latin-Amerikában, de a felmérés által kimutatott kisebb-nagyobb eltérések inkább csak egyéni beszélők szintjén jelentkeztek.

Meglepő módon még csak az a fajta következetesség sem volt megfigyelhető a válaszokban, hogy akik pl. a második kérdésnél az está alakot választották, azoktól a negyediknél is ugyanezt várnánk (hiszen mindkét mondat testalkati tulajdonságra vonatkozott), mégsem így történt (egyetlen egy adatközlő jelölte meg a második, a negyedik és a nyolcadik kérdésnél is az está alakot – ami igazából elhanyagolható, úgymond „hibahatáron belüli”).

A második talán az lehetne, hogy minél jobban szubjektív – azaz véleményszerű vagy viszonylagos – egy tulajdonság megítélése, annál nagyobb a szórás a beszélőknél a létige megválasztásában. Ettől függetlenül minden esetben megfigyelhető volt egy tendencia, mivel közel 50–50%-os eredmény egyik tesztkérdésnél sem született.

Mindazonáltal a kutatás eredményei nem mutatták ki azt a változatosságot, amelyet egy ekkora területen és ennyi beszélővel rendelkező nyelv esetében várnánk (ehhez valószínűleg egy sokkal mélyrehatóbb, reprezentatív elemzésre lenne szükség). Úgy foglalhatnánk tehát össze az egészet, hogy bár a valóság nyilván árnyaltabb, mint a tanított „ideális” nyelv, eget verő eltérések azért nincsenek (legalábbis a nyelvtant illetően). Ez viszont jó nekünk – főleg a nyelvtanulóknak. :)

Unos árboles son (¿están?) más altos que otros...

Az összesített eredmények interaktív grafikonokkal itt tekinthetőek meg (az oszlopdiagramokon a mindkét választ bejelölők száma mindkét oszlophoz hozzáadódik, ezért van az, hogy a két oszlop értékének összege nagyobb 200-nál). A válaszokat tartalmazó eredeti Excel-táblázat [.xlsx], valamint szerkesztett – szűrt, egységesített és rendezett – változata [.xlsx] is letölthető. A felmérés összefoglalása kördiagramokkal és adattáblázatokkal itt érhető el [.pdf].

Köszönet Dr. Cselik Ágnesnek a kérdőív elterjesztésében való segítségért.
Gracias a Rafael Ballesteros por haber compartido el formulario de la encuesta.
Asimismo, les agradezco a todos los hispanohablantes que lo habían respondido.
A képek forrása: Pixabay.com
Viewing all 187 articles
Browse latest View live